Az utóbbi fél évben a honi közönségfilm − illetve inkább csak a vígjáték műfaja − kezd ébredezni kómájából, ennek ellenére erős túlzás lenne a zsáner feltámadásáról beszélni. Kétségtelen persze, hogy az Isteni műszak, a Coming out vagy a Megdönteni Hajnal Tímeát előrelépés a rendszerváltás után készült, jobbára kritikán aluli populáris filmekhez képest (Megy a gőzös, Szuperbojz, Álom.net), ám még mindig hiányzik belőlük az az energia, ami igazán emlékezetessé tenné őket. A Coming out vagy a Megdönteni Hajnal Tímeát sikeresek a kasszáknál, de vígjáték létükre pont a humor pislákol bennük takaréklángon. Az Isteni műszak pedig jóllehet remek kísérlet, szórakoztató akció-komédia, de nem talált utat a nagyközönséghez, alig nézték.
A 2000-es évek új művészfilmes generációjával induló Dyga Zsombor művei amolyan köztes, „mid-cult” alkotások, nem művészfilmek, de nem is szimpla szórakoztató darabok. A Tesó és a Köntörfalak például többet nyújtanak az átlagos romkomoknál vagy melodrámáknál: ha nem is teljes mélységükben, de képesek feltárni a magyar társadalom középrétegének egzisztenciális problémáit. A Couch Surfben Dyga folytatta a műfaji kísérletezést, ám a mid-cult cseppet sem veszélytelen mezsgyéjére lépve ezúttal is csak egy középfajú dramedyre futotta.
A Couch Surf leginkább olyan, mintha Fliegauf Bence Rengetegjét, Pálfi György Nem vagyok a barátod-ját és az Intim fejlövést ötvözné: tablófilm vagy inkább szkeccsfilm. Nincs összefüggő történet, a film rövid, humoros epizódok füzére, csupán egy motívum tartja össze a körülbelül tíz filmnovellát: a kanapék, az ülőalkalmatosságokon játszódó tragikomikus dialógusok.
A Couch Surf húzása korántsem eredeti, de merész, Magyarországon inkább csak művészfilmekben alkalmazott ötlet – valami igazán jó is kisülhetett volna belőle. Dyga és alkotótársai jó érzékkel válogattak karaktereket különféle korcsoportokból és társadalmi (főleg a felső és közép-) osztályokból: sokan magukra fognak ismerni. A kanapé motívuma is gondolatébresztő: vajon az igazság, a végső, nagy szembesítések tereként, vagy a félrebeszélések és újabb hazugságok, önbecsapások tárgyaként értelmezhető? Szinte egyik szkeccs sem ad erre egyértelmű választ: a gyerekkori traumái miatt konfliktuskerülő páciens végre a sarkára áll, ám kérdés, hogy ha a lelki problémáit okozó személy helyett valaki másra robbantja rá frusztrációit, tekinthető-e cselekedete újabb önámítás helyett feloldozásnak.
A forma (dialógusok, jórészt hosszú, egyjelenetes beállítások), a motívumok és a néha valósághű, néhol kafkai, szürreális élethelyzetek miatt a Couch Surf igen izgalmas film lehetne. De sajnos a tucatnyi történetből jó, ha 2-3 valóban érdekes (ilyen az említett pszichológiai eseten kívül a dramaturgos rész vagy a Pokolban játszódó záróepizód). A maradék valahogy nem működik. Néhol a párbeszédek gyengék, semmitmondók, más helyütt a szituáció erőtlen, unalmas vagy azzá válik a gyenge színészi teljesítmények miatt (a rajongóit hármas szexre invitáló tinilány esete vagy a suta párizsi kitérő a szupersztárokat droggal ellátó kurtizánról). Röviden: a Couch Surf minősége hullámzó, a néző figyelme gyakran elkalandozik a lapos, bárgyú jelenetek/dialógok láttán-hallatán.
A film ugyan nem kifejezetten rossz, de ugyanaz a baj vele, mint a Tesóval vagy a Coming outtal: vannak benne jó poénok, de a kezdeti lendület nem tud kitartani 80-90 percen keresztül, a cselekmény gyorsan leül, sőt, mondhatni „elalszik a kanapén”. Hiába a tablószerű szerkezet, a félig-meddig társadalomelemző attitűd vagy az erős főkoncepció, ha jelenetszinten Dyga Zsombor és alkotótársai nem kápráztatják el a nézőt. A magyar közönségfilm feltámadása egyelőre elmarad, várjuk a soron következő Megváltó-jelölteket.
