Tűéles társadalmi képet vág a néző fejéhez az olasz Stefano Sollima új filmje, néha olyan kegyetlenül, hogy inkább elfordítanánk a fejünket. Mi megtehetjük, de a főszereplő rohamrendőröknek erre esélyük sincs. Az élet az ő esetükben egy folyamatos háborút jelent, amiről a többségi társadalomnak fogalma sincs. Ezt tárja most szemünk elé az A.C.A.B. – Minden zsaru rohadék.
All Cops Are Bastards – hangzik az ultrák körében ismert rövidítés, amihez még egy frappáns rigmust is költöttek. Első pillantásra így kissé meghökkentő, hogy a főszereplő rohamrendőr, Cobra ezt rendszeresen dúdolja, ezzel kezdődik maga a film is. Később többször visszatér a dal, de ahogy egyre többet tudunk meg a rendőrök életéről, fokozatosan új értelemet nyer a dallam is. Mind inkább az érzés lesz úrrá a nézőn, hogy a rendőrök csak látszólag különböznek ellenségeiktől, valójában az egész olasz társadalom a süllyesztő peremén imbolyog.
A film négy zsaru sorsát mutatja be életük legválságosabb időszakákban. Mazinga (Marco Giallini), az osztag vezetője, a csapat egyik legrégebbi tagja derekasan harcol a fronton, de odahaza nem tud megfelelni szülőként, fiát mind jobban beszippantja fasiszta társasága. Negro (Filippo Nigro) esetében is válságos a helyzet a családi fészekben, a vasárnapi munka és azt követő levezető sörözés nehézzé teszi a mindennapi együttélést kubai feleségével és lányával. A már említett Cobra (Pierfrancesco Favino) a csapat motorjaként folyamatosan helyt áll, számára mindent a hivatása jelent, ebbe még a nők sem férnek be, nemhogy egy gyerek.
Nézőként az azonosulás élménye Adrianoval képzelhető el a leginkább. A fiatal zsaru vonalán csatlakozunk be a történetbe: Adriano (Domenico Diele) kéri áthelyezését a rohamrendőrséghez, mert ott magasabb a fizetés, amivel talán megoldást tud találni anyja katasztrofális lakhatási helyzetére. Együtt élnek ugyanis egy önkormányzati lakásban, de azt lebontják, ahova pedig áthelyeznék őket, azt illegális bevándorlók foglalják el. Közben meg kell felelnie az új csapatban, ahol a különböző beavatási szertartások igencsak megterhelik mindennapjait.
Látszik tehát, a Minden zsaru rohadékban kíméletlenül tárják elénk korunk Rómájának minden társadalmi feszültségét. Az illegális migránsok megnehezítik a főhősök életét, ugyanakkor hivatásbéli ellenségeik a bevándorlók ellen küzdő szélsőjobboldali ultrák.
Pengevékony vonal választja el egyes kérdésekben a rendőröket és a fasisztákat, megannyi olyan helyzetet látunk, ahol nem lehet eldönteni, mégis hol van az igazság. Annyi biztos, hogy minden szereplő szorult helyzetben van, kiút vagy csak egy halvány fény az alagút végén pedig sehol sem dereng a válság sújtotta Európában.
Minden zsaru rohadék – éneklik minden csoportban. És pont ez a lényeg: közösséget, identitást, barátokat ad mindegyik bagázs – legyen szó osztagról, újfasiszta pártról, cigánytelepről. A felgyülemlett feszültségek levezetésére pedig ott vannak a meccsek, majd a mérkőzések utáni verekedés – egy igazi, mégis felszín alatt zajló háború.
A Minden zsaru rohadék rendkívül izgalmas és szokatlanul aktuális témát boncolgat megdöbbentő alapossággal. Legnagyobb erénye kétségkívül témaválasztása, noha vélhetően főleg a férfiak érdeklődését keltik fel. Mindezek ellenére nem sikerül megfelelően bevonnia az adott helyzetbe a nézőt az egyetlen (hellyel-közzel) helyes döntéseket hozó, fiatal Adriano segítségével.
Értelemszerűen nem kínál megoldást a társadalmi feszültségekre, de kiutat sem mutat az egyének szintjén. Így viszont megmarad az izgalmas társadalmi filmek magas, de nem csúcsra törő szintjén.
Értékelés: 8/10
