Azt mondja Polanski, hogy A zongorista az eddigi legszemélyesebb filmje. És igaza lehet, noha a felületes (vagy elfogulatlan) szemlélő ezúttal is egy remekbe szabott zsánerfilmet lát.

Tény, hogy amióta Polanski egy főiskolai vizsgadarabbal és egyetlen játékfilmmel a háta mögött a hazájából a szülővárosába távozott, azóta a nyugati, sőt hollywoodi populáris műfajok és/vagy klasszikus adaptációk tökéletes másolatain vagy még tökéletesebb újrateremtésén ügyködik. Az Iszonyat vagy a Rosemary´s Baby éppúgy alapmű a maga zsánerében, mint a Vámpírok bálja vagy a Kínai negyed. És ne hagyjuk említetlen a vérgőzös Macbethet, a gyönyörű Tesst (Egy tiszta nő) és A lakó kafkai történetét sem. Hosszabb kihagyás után, amelyben alighanem része volt a Kalózok című grandiózus baromság bukásának is, két igen különböző mozival folytatta a pályát: a Keserű méz inkább melodramatikus, mint ironikus ábrázolata a férfisors keserveinek; A halál és a lányka színpadi műből adaptált kamaradrámája a diktatúrából a demokráciába való sima átmenet buktatóiról szól evokatív erővel.

Roman Polanski olyan régióban, olyan iskolában, olyan korszakban tanult meg filmet készíteni, amelyben szinte egyeduralkodó volt a szerzői film. Mégis más utat választott magának, pedig ha valaki, hát ő nem hivatkozhatott arra, hogy eseménytelen, nyárspolgári élete nem szolgál neki elég személyes témával.

Lengyel zsidónak született 1933-ban Párizsban. A családnak nem sikerült boldogulnia francia földön, és még időben tértek haza ahhoz, hogy ki ne maradjanak a nagy kalandból: Lengyelország 1939-es lerohanásából és a rákövetkező zsidóüldözésből. Roman ekkor hat-hét éves, és elmondhatja magáról, hogy a híres krakkói gettóban szocializálódott. Amikor előbb az anyját, majd az apját is bevagonírozzák, ő távoli rokonoknál, majd különböző idegen családoknál, végül szabadúszó utcakölyökként vészeli át a háborút. Alultáplált holokauszt-túlélőként lecsúszik az akcelerációról; vézna, alacsony termete azóta is ízetlen tréfák céltáblája (lásd magyar sajtó), viszont keresett gyerekszínésszé válik, aki még huszonévesen is gond nélkül játszhat tizenhárom éves kamaszt Andrzej Wajda 1954-es filmjében (A mi nemzedékünk). Bár a lódzi főiskola nagyszerű műhely, ahonnét a lengyel filmesek legfényesebb generációja kerül ki Polanskival nagyjából egy időben, azt hiba volna figyelmen kívül hagyni, hogy az iskola egy diktatúrában működött. A részletekbe most ne menjünk bele, legyen elég annyi, hogy Gomulka első titkár személyesen ítélte el Polanski elsőfilmes bemutatkozását (Kés a vízben). A párt kitüntetett érdeklődése azt jelentette, hogy a rendező soha, de legalábbis jó darabig nem számíthatott második filmre. Ezért aztán a szabad világot választotta. És igazán szerencsésnek tarthatta magát, hiszen már első kinti filmje jelentős sikert aratott, és megalapozta nemzetközi filmes karrierjét. Ám egy jóval későbbi pszichohorror a rendezővel a címszerepben (A lakó, 1976) arról árulkodik, hogy kezdetben talán mégsem volt fenékig tejföl lengyel emigránsnak lenni Franciaországban.

Meg arról is, hogy Polanski mindig kereste, és többnyire megtalálta a módját, hogyan pendíthet meg mélyen személyes témákat, hogyan hódolhat magánpasszióinak és monomániáinak egy zsánerfilm szigorú keretei között. A Polanski-filmek - egyben a rendező életének - alaptémái: az erőszak (rendszerint a szexualitással társulva), a védtelen ártatlanság megtiprása, a vékony fal az áldozati bárány és a vérengző fenevad között, a gonosz jelenléte az emberben és a világban.

A zongorista egy sors- és honfitárs, a lengyel zsidó Wladyslav Szpilman önéletrajzának megfilmesítése. Szpilman ugyan nem a krakkói, hanem a varsói gettó lakója volt, és nem gyerekként, hanem fiatalemberként élte át a vészkorszakot, de a többi stimmel. Még az is, ahogy a figura egy nagyra nőtt gyerek naivitásával és életidegenségével csetlik-botlik a nehéz időkben, mások jóindulatára utalva. Polanski időről időre színészként is fellép saját filmjeiben (a mondott címszerepen kívül emlékezetes alakítása a famulus a Vámpírok báljában vagy az a gengszter a Kínai negyedben, aki késsel megdolgozza Jack Nicholson orrát); ezúttal gyerekkori önmagát csempészi be a történetbe: akár ő is lehetne az a kissrác, akinek esténként ki kell bújnia a gettó falán, hogy élelmet szerezzen, és az egyik portyája után már csak a holttestét rángathatja át a falon az arra járó Wladek Szpilman.

Amikor zsánerfilmet emlegetek, nem arra gondolok persze, hogy újabban divat lett telezongorázni a vásznat. Hanem a holokauszttémára és -műfajra, amelynek izmosodó jelenlétét nehéz volna tagadni. Polanski igyekszik megmaradni ezen a biztonságos terepen, amelyet az előtte járók már szépen kiköveztek (Holocaust-sorozat, Schindler listája, Az élet szép vagy a Primo Levi-adaptáció John Turturróval a főszerepben). És ez csak a fősodor, de előbb-utóbb minket is elér a másodvonal, amelyben a semmilyen személyes élménnyel vagy kötődéssel nem rendelkező, fiatal alkotók már nem az eredeti forrásokból dolgoznak, hanem a korábbi filmek elemeit (kliséit) veszik át kanonizált mintaként.

Polanski dokumentarista hűséggel követi az események Szpilman önéletrajzában és a történelmi feldolgozásokban szereplő rendjét - és csak egy-egy éles váltásban, a mindennapi, szürke rémségeket megszakító, váratlan erőszakkitörésben vagy egy-egy emblematikus kép, beállítás nagy hatású kompozíciójában ad hírt magáról -, az 1939-es német megszállástól a varsói gettó bekerítéséig, majd a tömeges deportálások utáni részleges felszámolásáig, végül a munkaképes férfiakból álló maradék kétségbeesett lázadásáig. Bár ezt a hős már csak külső szemlélőként, az ellenállás egyik konspirációs lakásának ablakából kíséri figyelemmel.

Polanski ott ragadja magához a szót, ahol a hőse elveszíti. Szpilmant előbb népes, oltalmazó családja köréből ragadják ki, majd sorstársai közül is. És innen elkezdődik egy új időszámítás, egy másik történet, olyan éveknek a története, amelyek 365 hosszú napból és éjszakából állnak, és minden nap huszonnégy hosszú órából... Az a valami, amit Kertész Imre botrányos módon a holokauszt unalmának nevez. Azt írja Kertész: "Hanem hát a fő gond azért itt is csak az volt alapjában, ami a vámházban, a vonatban vagy a téglagyárban: a napok hosszúsága. /.../ Mindenesetre itt is telt az idő, itt is velünk volt a "Bőrdíszműves". Kár, hogy a hasonló nyomon járó Polanski nem olvasta a Sorstalanságot. Bátorságot meríthetett volna belőle a szűnni nem akaró semmi mutatásához. Belátom persze, hogy ez regényben is fogas kérdés, hát még filmen. És A zongorista messzire jut benne, messze túl a műfaji határokon. Ahogyan abban, amiről Kertész is írt vagy Szolzsenyicin az Ivan Gyenyiszovicsban, és amire Primo Levi kérdezett rá egyenesen: Ember ez? Az ember elállatiasodása (ha ugyan ez a jó szó), ami nemcsak vagy nem feltétlenül az SS-ek és a kápók bestialitását jelenti, hanem valami olyasmit, ami némiképp emlékeztet korunk népfenéjére, a depresszióra. Az ember állati közönyét a saját sorsa (élete, halála, teste) iránt. Amikor a horizont nem terjed tovább egy korty poshadt víznél, egy fagyott marharépánál, egy darab spárgánál. Mert a többi fölött úgysincsen hatalma, arról mások döntenek.

A varsói felkelés után Szpilman magára marad egy rommá lőtt városban. Bujdosik, bóklászik, élelem után kutat, és véletlenül sem gondol arra, hogy ez volt az a város, ahol ő nőknek csókolt kezet, zongorázott a rádióban, nyakkendőt viselt, és késsel-villával evett. Amikor hetek (hónapok?) után felfedezi valaki, és megszólítja, már alig találja a szavakat. A valaki egy német tiszt. Azt nem tudni, milyen lehetett győztesnek, de most egy vesztett háború, egy bekerített hadsereg katonája. Szpilmannak zongoráznia kell. Szerencsére nem az életéért. Szerencsére Chopint, mert azt egy lengyel zongorista álmából felverve is eljátssza, és ez most az: álmából fölverés. Szerencsére a német tiszt nem mondja azt, hogy neki tulajdonképpen semmi baja a zsidókkal. Csak annyit mond, hogy milyen jó név ez a Szpilman egy zongoristának. És nem találkoznak többet. A német elmegy, fogságba esik, meghal egy szovjet táborban. Szpilman megmarad, felszabadul, ugyanúgy, ahogy végigcsinálta az egészet, töketlenkedve, és megint Chopint játszik. A végére rájöttem, kire emlékeztet a Szpilmant alakító Adrien Brody: a fiatal Arthur Rubinsteinre.

Roman Polanski még mindig szökésben van. Most ezzel a filmmel, évtizedek után, visszatért Lengyelországba. A zongoristáért mindent elnyert: díjat, elismerést, megbocsátást. De ez még nem a történet vége.