A javíthatatlanul optimista recenzenst mindig várakozással töltik el a Shakespeare-vígjátékok bemutatói. Hajlamos azt gondolni ugyanis, hogy ezek a nyílt szerkezetű, több értelmezési variációt felkínáló, sokféle stílusban és hangnemben játszható darabok még a legkevésbé fantáziadús rendezőből is kihoznak valamit, s ha az előadás egészében nem lesz is sikeres, valamilyen azért lesz, s bírni fog olyan részértékekkel, melyek megbocsátóbbá tesznek esetleges hibáival szemben is. A Vízkereszt e darabok közül is az egyik leggazdagabb, legtöbb szólamú mű; az ember azt hinné, nem lehet úgy eljátszani, hogy ne szóljon valamiről, vagy legalábbis ne szólaljon meg valami belőle. Azután elmegy a Magyar Színházba, s látnia kell, hogy tévedett: Iglódi István rendezése ugyanis bebizonyítja, hogy így is lehet.
Hogy mi zajlik a Magyar Színház színpadán, azt nem könnyű leírni. A rendezés olyan "modern színházi" elemekkel él, melyeknek elvben jelenteniük kellene valamit. Ha az előadás kísérőzenéjét az Omega szolgáltatja, a szereplők egy része pedig hangsúlyozottan mai ruhát visel (Cesario-Viola például mindvégig farmernadrágot), akkor a befogadó hajlamos arra gondolni, hogy az előadás mai magatartási formák, viszonyok leképezésével próbálkozik. Ilyesmire azonban semmilyen rendezői vagy színészi kísérlet nem történik. A produkció más elemei is eltérnek a tradícióktól (például Feste szerepét viszonylag fiatal színész játssza), ám ezek miértjére sem kapunk magyarázatot. Mindennél azonban sokkal nagyobb probléma az, hogy a tradicionális jelenetek is értelmezetlenek maradnak. Nem pusztán arról van szó, hogy Iglódi rendezése semmilyen általános érvényű, eredeti mondanivalót nem hámoz ki a szövegből, de az egyes jelenetek sincsenek értelmezve. Nem születnek kapcsolatok a színen, a legalapvetőbb érzelmi viszonyok mozgatórugóira sem derül fény. Az Omega-zene önmagában nem teremt atmoszférát a játékhoz, amely stilárisan sem határozható meg: a mellékszál komikus jeleneteiben erőteljes törekvés érzékelhető a nevettetésre, másutt a meglehetősen tanácstalan színészi szövegfelmondás dominál. A képmutatók felsülése sem nem humoros, sem nem groteszk, sem nem kegyetlen, s a sokat vitatott zárlat sem értelmeződik, mivel nem hat sem felszabadultan vidámnak, sem keserűen ironikusnak.
A koncepció teljes hiánya és az egyes jelenetek értelmezetlensége csaknem értékelhetetlenné teszi a színészi alakítások egy részét. Ha a főszereplők egymáshoz való viszonyáról, érzelmeik őszinte vagy őszintétlen voltáról senki nem gondol semmit, csaknem lehetetlen e szerepeket eljátszani. A három főszereplő különböző módon küszködik feladatával. A leglátványosabban és legreménytelenebbül Tóth Sándor, aki nagyjából egy fád, affektáló modort játszik el Orsinóból, meglehetősen kedvetlenül, és nagyon rossz artikulációval (szavainak jelentős részét nem lehet érteni). Gregor Bernadett a lassanként rákövülni látszó modorral adja Olíviát: mereven előrenézve, a szavakat kissé megnyújtva, elsősorban orgánumára támaszkodva. Ami akár illene is a dráma kezdetén megjelenő Olíviához, mivel azonban ez a modor végig rajta marad, a befogadó ezt csak úgy értelmezheti, hogy ebből a nőből senki és semmi nem képes semmilyen érzelmet kiváltani % ami viszont szövegnek, cselekménynek egyaránt ellentmond. Violaként Ruttkay Laura eleinte még próbálkozik egy önmaga előtt is tisztázatlan érzelmi viszonyokba sodródott, normális és átlagos nő megformálásával, aztán igyekezetét fokozatosan feladva áttér az értelmezetlen (de legalább természetes hangsúlyokkal élő) szövegfelmondásra.
Aligha véletlen, hogy a mellékszereplők közül is azok találják legkevésbé helyüket, akiknek szerepe nem építhető fel kézenfekvő sablonokból, hanem valamelyest értelmezést kívánna: Rancsó Dezső Sebastianként nem tud a főszál ki nem dolgozott érzelmi viszonyaihoz kapcsolódni; Varga Máriának az előadásban szinte elvesző Máriáját semmi nem köti Tóbiás úrhoz; Pavletits Béla pedig nem tudja igazolni, hogy Fábiánnak dramaturgiai funkcióján túl is van szerepe a darabban. A leginkább elfogadható alakításokat azok nyújtják, akik részint a szerepükhöz kapcsolódó komikus sablonokból, részint saját rutinjukból "hozzák a figurát". Szakácsi Sándor játéka ugyan aligha nyit új fejezetet a Malvoliók történetében (alakítása sem igazán veszélyesnek, sem szánalomra méltónak nem mutatja az udvarmestert), ám a felsüléshez vezető stációkat jelentős szakmai tudással, magabiztosan dolgozza ki, jól élve, de nem visszaélve valamennyi kínálkozó poénlehetőséggel. Végh Péter játékából ugyan nem derül ki, ki is ez a megfiatalított Feste, de könnyed, rutinos alakítása kellemes színfolt az előadásban. Spindler Béla Tóbiása és Jegercsik Csaba Keszeg Andrása leginkább a bohócszerepekhez kötődő hagyományos sémákkal él, azokat viszont magabiztosan, hatásosan alkalmazza. E négy színész jelenetei legalább egy vállalható szakmai színvonalat elérnek - ám még ezek sem igen kapcsolódnak egymáshoz, a fősodorhoz pedig mintha nem is volna közük.
Az előadás ijesztő üressége azért is fájdalmas, mert a múlt évadban már hajlamos voltam azt hinni, hogy valami elkezdődött a Magyar Színházban: Vidnyánszky Attila és Szergej Maszlobojscsikov rendezései a korábbiaktól eltérő, azoknál sokkal izgalmasabb utat mutattak. Az, hogy a színház erre az útra mégsem látszik rálépni, természetesen vezetőinek szuverén döntésén múlik, miként az is lehet tudatos rendezői választás, hogy a klasszikus dráma eredeti mondandó és formabontás nélkül szólaljon meg. Az egyes jelenetek koncepciózus, legalább valamilyen tradicionális értelmezést megvalósító felépítése azonban, úgy gondolom, szakmai alapkövetelmény lenne az Iglódi István rendezte Vízkereszt pedig sajnos ennek a követelménynek sem felel meg.
