Spike Lee, a fekete "polgárjogi" filmrendező mintha szakítana eddig védjegyévé vált témáival, semmi gettóharcos lövöldözés, keménydrog, vér, könny és veríték. 2004-es filmjének főhőse, Jack, a feltört feketék csoportjához tartozik. Olyan méregdrága és nívós egyetemekre járt, mint a Wharton és Harvard, egy gyógyszercég alelnökeként gondtalan és boldog életet él. Egészen addig, míg barátja, a cég kutató biokémikusa öngyilkos nem lesz, és hagyatékai közt Jack a cég törvényellenes működésére vonatkozó bizonyítékokat nem talál. Jack a tudomására jutott bizonyítékokat jelenti a felettes hatóságnak, minek következtében állásából kirúgják. Magába roskadva üldögél otthonában, amikor régi barátnője, Fatima, egy másik gyönyörű lány társaságában becsönget hozzá, és meglepő ajánlatot tesz...
Az amerikai feketék problematikája áll ismét Spike Lee érdeklődésének középpontjában, nem meglepetés, fura is lenne, ha mondjuk valamelyik Jane Austen-klasszikus megfilmesítésébe fogott volna. Lee akkor jó, ha azt filmezi, amit jól ismer, s ami kapcsán közzéteheti újabb kiáltványát az "intézményesített amerikai rasszizmus" ellen. Jelen főszereplője, Jack, újabb példa a gettókban nyomorgó, kitörést csak a bűnözésben látó feketék előtt: profi bokszoló apja támogatása révén drága egyetemeken tanult és jó állása lett. Olyan lakásban lakik, mint a gazdag fehérek, olyan pozíciót tölt be, amiről a fehérek is csak álmodnak. De ha innen kigolyózzák, akkor is egy keménytökű fekete marad, aki kiáll az igaza és az igazság mellett. Spike Lee szívesen állítja piedesztálra a saját erejükből, tehetségükből nagyra törő feketéket, legyenek azok kosárlabdások, trombitások, polgárjogi aktivisták, vagy éppen most, yuppie-k. Azonban most mintha nagyobbat merített volna a megszokottnál.
A film címe, Utál a csaj, és a műfaji megjelölés, filmvígjáték, nem sok jót előlegez meg. Utál a csaj, amerikai filmvígjáték, jajj! - sóhajt fel az igényesebb filmek rajongója. Spike Lee neve ugyan garancia a minőségre, de ki tudja?! Az amerikai kritika földbe döngölő, a Rohadt Paradicsom 20%-ot adott. A drága kollégák nyilván a harcos, odamondós Spike Lee-t akarják, nos, nem ezt kapták. A 20% azért túlzás, de messze nem ez Lee legjobb filmje.
Spike Lee most olyan területre merészkedett, amelyen úgy tűnik, nincs igazán otthon, s ez meglátszik a filmen is. Spermabankoktól idegenkedő, de gyermeket akaró leszbikusok sztorija vegyítve az igazáért megküzdő, akár még a hatalommal is szembeszegülő fiatal fekete drámájával, nyilván elég katyvasznak tűnhet egy, a vérprofi hollywoodi forgatókönyvek egyhangúságához szokott producernek, nem véletlenül lett Lee saját filmjének producere. Viszont, mint rendezőnek, nem is sikerült észrevétlenül elsimítania a két történet összeöltését. Ez a film legnagyobb hibája: két film van egybevágva. Vagy ez, vagy az, de így együtt? A leszbikus vonallal nem is tud mit kezdeni, a felvonultatott gyönyörű színésznők seregét, Kerry Washingtontól Monica Bellucciig, inkluzíve Ellen Barkinnal, jobbára csak nyálcsorgatva szemléli a rendező. A macsó pasidolgokhoz, gangekhez, fegyverekhez ért, a férfitettek érdeklik, a kitartás, az igazságért való küzdés, nem ilyen "izék", mint két nő szerelme. Ráadásul úgy, hogy közben gyermeket is akarnak. Nem érti meg a leszbikus szerelmet Lee, egyszerűen nem hiszi el, hogy két nő képes szerelmes életet élni férfi nélkül is. Ordítva élvezteti el az összeset, természetesen a keménytökű Jack alatt. Persze, egy polgárjogi harcos - Spike Lee maga - nem tehet olyat, hogy egyszerűen lesöpör az asztalról egy másik "kisebbségi problémát", ezért felmutatja: igen, nézzétek! Milyen szépek ők, két nő. Csak éppen odatolja közéjük Jacket.
A másik szál, az igazáért harcoló Jack, viszonylag rendben van, bár didaktikus, mint egy régi Capra-Stewart film, ám ettől (vagy épp ezért?) még úgy állunk fel a székből, hogy igen, így kell, megcsinálta! A maffiás jelenet pedig egyenesen sziporkázó, itt kezd el élni a film is, hiába, nincs a színen nő. Mondjuk, ehhez kell John Turturro, megint. De ezek csak pillanatok, amelyek viszont éppen csak továbblendítik a meglehetősen döcögős, összefércelt sztorit. 133 perc vetítési idő a filmvígjáték műfaji megjelölést önmagában negligálja, így megtekintését inkább a téma iránt elszánt harcosoknak ajánlom.