A legelső benyomás Thomas Pynchon könyvéről megtévesztő lehet. Engem legalábbis megtévesztett. Zavarosan indul, mert az új szereplők túl gyorsan követik egymást, az utalások és célzások vagy a ’70-es évek Los Angelesének alapos ismeretét kívánják, vagy olyan részletes magyarázatot vonnak maguk után, amelyek egyszerűen nem érdekesek.
Vagyis (jobban belegondolva) hűségesen követi a fülszövegben beharangozott marihuánafüstös vonalat. Ez azonban jobban hangzik egy rövid ismertetőben, mint a Beépített hiba ötszáz oldalán. De ezzel én is túlságosan a közepébe vágtam, úgyhogy kezdjük a történettel.
Doki, a marihuánafüggő magándetektív, megbízást kap egykori barátnőjétől, mert annak jelenlegi szerelmét veszély fenyegeti. Ahogy azonban Doki engedelmesen követi az elé hulló morzsákat az ügyben, sokkal nagyobb kép kezd feltárulni előtte, mint egyetlen, bár befolyásos, ember személyes biztonsága. Szépen belebonyolódik a Los Angeles-i rendőrség korrupciós ügyeibe, a feketék tervezett lázadásába és az FBI erre irányuló nyomozásába, nyomára bukkan egy heroinkartellnek és egy ládányi, Nixon képmását viselő húszdollárosnak.
Követni Dokit a nyomozás során olyan, mintha a szerző minket is valamilyen drog hatása alá akarna vonni. Talán annak, akinek az agya könnyen rááll a krimikre, ki tudja találni, hová vezet mindez, és hogyan fognak összefutni a különböző szálak, amelyeket látszólag egyetlen dolog köt össze, de az sem világos, hogyan. Nekem nem sikerült.
Pynchon annyira részletes képet fest 1970 Amerikájáról, a hippikorszak végéről, azokról a virággyerekekről, akik lassan leépülnek, és azokról, akik valahogyan meg tudnak kapaszkodni, hogy az már a történet rovására megy. Olyan, mintha egy háttérkép minden apró részletét nagyító alá vennék, és hosszú, részletes leírást mellékelnének hozzá. Nagyjából a könyv negyedéig-feléig ez rettentően zavaró. Hosszú oldalakon követik egymást dalszövegek, LSD-s és marihuánás „utazások” (tripek) leírásai, mára ismeretlenné vált vagy sosem létezett együttesek bemutatása és, természetesen, szexjelenetek. Röviden, szex, drog, rock’n’roll.
De egy idő után olyan lesz az egész, mintha filmet nézne az ember, és akkor jön a felismerés: mennyivel jobb lenne ez a történet a moziban. A rengeteg leírást el lehetne intézni egy-egy néhány másodperces snittel, a hangulat megmaradna, sőt a pszichedelikus utazások és zenék még jobban át tudnának jönni, hiszen nem csak olvashatnánk a dalszöveget, hanem hallhatnák magát a zenét. Ez a tudat aztán kicsit megnyugtatja az ideges olvasót, akinek már a könyökén jön ki, hogy Doki megint rágyújt egy dzsointra és mereng.
Az a bosszantó ebben, hogy közben maga a történet, bár idegesítően lassan, kezd egyre érdekesebbé válni, viszont a kibontakozást hátráltatja a rengeteg fölösleges hangulatfestés. Ez a könyv legalább kétszáz (!) oldallal hosszabb a szükségesnél. Nem önmagában a háttérfestéssel van gond, hiszen pl. Jennifer Egan Az elszúrt idő nyomában című könyve is hasonló témát boncolgat: egy korszaknak, egy generációnak a végét, felnövését – csak kb. egy évtizeddel későbbiét.
A baj az, hogy ehhez a világbemutatáshoz krimit használ eszközként, aminek kifejezetten árt, ha a háttérvilágát túlhangsúlyozzák. Agatha Christie sosem írt részletes bemutatást a korának Angliájáról, mégis nagyon sokat megtudhatunk róla Poirot vagy Miss Marple egyetlen félmondatából. Pynchon nagyszabású regénye alaposan feltárja a Manson-per miatt paranoid, a vietnámi háború miatt frusztrált – és ezért némileg fasisztoid – Amerika berkeit, de közben bosszantóan lassan és egyenetlenül csavargatja a krimi szálait.
Mindezek ellenére, bár tartottam közben szünetet, végig akartam olvasni a könyvet, mert ez a lassú krimi minden tíz oldallal egyre izgalmasabb.
Szóval ha az ember vevő a pszichedelikus utazásra – és nem zavarják a nagyobbacska kitérők –, ha érdekli Amerika kevésbé szép és kevésbé szabad arca, olvassa el a Beépített hibát. Bár Pynchonnak szinte már védjegye a hosszú regény, talán elnézhető ez a hosszúság, ha valami egyszerre akar társadalomkritika, krimi lenni, továbbá a klasszikus amerikai magándetektív előtti műfaji tisztelgés. Mindez egy drogos trip keretében, amely utazás kanyargós, nyaktörő, mint a Mulholland Drive.
