A 2. sorszámot viselő filmekről nagyobb kockázat nélkül meg lehet mondani, hogy "de legalább jobb, mint a 3. rész", de a második Üvegtigris ennél trükkösebb. Mintha hozzáforgatták volna a harmadik, negyedik, ötödik epizódot is, olyan nehezen telik el a másfél óra.
Két alapvető dologról feledkeztek meg ugyanis a film készítése közben. Az egyik a forgatókönyv, a másik a rendező. Az első talán kevésbé feltűnő, az Üvegtigris ugyanis arról akar szólni, hogy nem történik semmi. De a semmit sajnos jól kell elmondani, nem úgy, hogy belekezdünk valamibe, aztán legyintünk: ez nem érdekes, inkább elkezdünk valami mást, de hát az sem vezet sehová. A végén már teljes a zűrzavar. Ezt a problémát nem lehet olyan egyszerűen megoldani, hogy közben a hangulat festése és az egyszerűbb tréfák kedvelőinek kedvéért a kaka-húgy-fing témakörben kimerítjük a lehetőségeket.
A másik baj Rudolf Péter. A film ugyanis előszed néhány nagyobb kaliberű színművészt, akik nyilván nem fognak úgy játszani, ahogy a kolléga kéri őket, már csak azért sem, mert a kolléga önmagával sem tud mit kezdeni. Szilágyi Tibor tehát Szilágyi Tibort alakítja, Sinkó László Sinkó Lászlót, Básti Juli Básti Julit, Rudolf Péter Rudolf Pétert, Horváth Lajos Ottó pedig Horváth Lajos Ottót. Ezzel pedig a film körüli nemes szándékok már mehetnek is az emésztőbe. Hiszen, ha jól sejtem, az Üvegtigris valahogy be szerette volna játszani magát Az én kis falum és a Macskajaj közé, egyrészt jó lenne röhögni balkáni, büdös lábú önmagunkon, másrészt fontos tudni, hogy ez a kisstílű vacakolás mégiscsak az élet, a boldog, kisbetűs élet. Az élet helyett azonban csak a színház érkezik, úgynevezett kabinetalakítások, részeget játszó színész bácsik és falusi libaként rágózó színész hölgyek. Velük jönnek a rokon műfajok, kabarétréfák és bohócjelenetek, és az ember hiába fintorog, néha azért röhögni kell, néha viszont csodálkozni: tényleg az a poén, hogy valakinek beleszorul a feje a tubába? Tényleg.
Egyébiránt az Üvegtigris igyekszik, hogy ne okozzon csalódást az első rész rajongóinak, Kokó is föltűnik egy percre, dacára annak, hogy az elmúlt években a jeles ökölvívó árfolyama nagyot zuhant. Csuja Imre pedig már a második percben azt kiabálja, hogy izirájder, öcsém. Tekintve, hogy sokan ezért a mondatért váltják meg a belépőjegyet, a dolog igazán emberséges. Legalább nem muszáj végignézni, ha nagyon nem esik jól.
