Az a jó, hogy a publikum röhög. Épp a legrémisztőbb jeleneteknél: meseként veszi a Rossz álmok című thriller fordulatait. Rendező: Sam Raimi) Pedig van benne pár hajmeresztés: halott nagymama előbújik a ruháskosárból, véres nő a fákon alszik, Keanu Reeves veri a feleségét, elégetnek egy embert, az ég akkorát reccsen, hogy a frász kitör - szóval dolgozik a gépezet, a néző azonban szkeptikus. Nekünk akarnak ezek rémeket mesélni, mondják, és csak ülnek és nevetnek. Valami déli kisvárosban egy özvegyasszony (Cate Blanchett) jósolgat, kártyából, szerényen, fizetéskiegészítésként. Aztán egy szép lány eltűnik, és nem találják, végül az apa kérésére megkérdezik a jósnőt is. Az pedig megtalálja a hullát.
Ezzel indul a dolog.
Érdekes, hogy az emberek azért fizetik be magukat a moziba, hogy egy nagyot citerázzanak: a thriller funkciója, hogy rettegj egy kicsit. Igen ám, de mi már annyi valóságos dologtól féltünk, hogy ezektől a műmicsodáktól igazán csak udvariasságból nyüszítünk, ilyesmivel legfeljebb az újabb generációkat lehetne bevezetni a majré pszichológiájába. De azt sem igazán.
Talán ott van a baj, amivel ez a mozi kísérletezik, a krimi és a thriller keverésével. Végül is egy gyilkossági ügyben nyomoznak, s mikor elfogynak a nyomok, a jósnő segít. Csakhogy a krimiszál annyira halvány, hogy nem jelent megoldást Cate Blanchett beavatkozása. Aki egyébként kitűnően játssza dramaturgiailag nem igazán kidolgozott szerepét: nem szép, rémesen tud nézni, néha lúdbőrös lesz az arca, hogy te is kövesd a példáját, szóval mindent megtesz, s talán ő a legjobb ebben az egész kavarásban - van benne valami félelmetes. Különösen, amikor kedves, megnyugtató. Kuncsaftjaival úgy beszél, mint egy pszichiáter, relaxál - ilyenkor maga a halál angyala (pedig nem is). Az a lerobbant lakás, amiben lakik, az az ócska ruha, amiben végigdolgozza ezt a micsodát - hiteles: kisvárosi kvázinyomor. A többi - gyenge.
Érdekes, hogy az egész rémisztgetéssztori a tájból nőtt ki: mocsárképekből, fura fák, vattaszerű levelek mintázatából, ködből, viharból - szóval a szokásos közegből, ami azonban itt valahogy hatásképes. A bevezető képsorok fedezik fel ezt a mérgező tájat, a természetet magát, ami halált sugall - itt tényleg megborzongsz. Mostanában divat lett a természetben (az úgynevezett fenségesben) keresni az üzenetet, desifrírozni a holdbéli tájat, elszennyeződött patakot, vihart - valójában az agyonstrapált természet bosszúját, ami majd elpusztít bennünket. Nem azt mondom, hogy ez a mozi ilyen filozófiai magasságokba kúszna, de ezen a divathullámon lovagol: amitől igazán félni lehet, az nem az ember, nem a társadalmi gonoszság, hanem a természet ressentimentje. Nemcsak az üvegházhatás meg a marhakór, hanem úgy az egész. Hiszen Cate Blanchett képessége is ilyen természeti hatalom, öröklődött anyáról lányára, a gének hordozzák, és ilyen gyilkos módon működik. (Az aszszony örülhet, ha gyerekei megússzák. Ami azért szemétkedés a filmtől, minek ebbe gyerekeket belekeverni...) Szóval a thriller ott kezdődik/végződik, ahol az alkotók nem is gondolták volna. Ők csak egy helyszínt választottak, kiderült, hogy erre reagálunk: a publikum is a mocsárjelenetekben tömte magába gyorsabban a popcornt, és a mennydörgések dolby sztereójánál sóhajtozott. Hát itt tartunk. Attól kell rettegnünk, amit eddig lágy ölében hordott. Mint az ősembernek. Amire öntudatlanul - a természet által sugalltan - jöttek rá maguk az alkotók is.
Üzen a vadon: egyszer még bosszút áll. Ettől a postás szereptől persze nem lett jobb a film.
