Az év egyik csúcsprodukciójában a fasiszta Anglia bizarr ötlete nyomasztó rémálomvilágot teremt, s meghökkentő díszletet húz a film a diktatúra fojtogatásában vergődő szereplői köré, akik, akárcsak a Zorrót már komolyan venni képtelen korosztályok, egy új generációs héroszt követelnek maguknak. Így adva át a történelemnek az elnyomók kampányplakátjára karcolt Z-betű romantikáját a V-jének.
A V, mint vérbosszú valódi gigamese fiatal felnőtteknek arról, milyen lenne az élet a világ demokráciájának egyik legfőbb zászlóshajóján, ha évtizedekkel korábban egy hülyén fésült, habzó szájú diktátor ragadta volna magához a hatalmat, s épített volna ki elnyomáson és erőszakon alapuló egypártrendszert. Illetve, ha egy helyi Petőfi Sándor, aki csak mint "V" mutatkozik be, már amikor, a rímfaragás helyett a kardcsörtetésre helyezve a hangsúlyt, forradalmat szítana az elnyomó rezsim ellen. Az operaház e csigidi-csatornából előtörő bohócképű fantomja az alliterációk puffogtatása közben azért olyasmikre is szakít időt, mint egy rablótámadást elszenvedő fiatal nő megmentése; e nélkül nincs szuperhős-sztori, az olyan volna, mint húsvéti tévéműsor Jean-Paul Belmondo és Sophie Marceau kettőse nélkül: elképzelhetetlennek tűnik, pedig megszabadítóan hatna.
Az alapszitu ötlete egy képregényben gyökeredzik, míg a filmfeldolgozásé a Wachowski-testvéreket dicséri, még ha konkrétan a karmesteri pálcát ezúttal a Mátrixos rendezőasszisztensük kezébe is nyomták.
Nyilván messze több mint ironikus véletlen, inkább nagyon is direkt szándék, hogy történetünk diktátorát, aki csak egy hatalmas képernyőről néz le a népre, az a John Hurt alakítja, aki annak idején George Orwell 1984-ének filmfeldolgozásában még a Nagy Testvér korát nyögő rebellis Winstont keltette életre. A párhuzamot mondjuk e nélkül sem kell túlmagyarázni. Persze azért ne ragadtassuk el magunkat, hogy Orwell nevével dobálózunk, mégiscsak egy kommersz popcorn-mozival van dolgunk, noha kétségtelenül gondolatébresztő, és remekül tálalt darab.
Az üzenet nyilván kissé szájbarágós, de legalább a fogyasztói társadalom mobilmárkákra izguló tinédzserei számára is dekódolható. Mint ismét kiderült, egy látványorgiára és utópikus ötletre épülő akciófilm készítésének szándéka remek álca ahhoz, hogy mögüle az alkotók cinkosan kikacsintva alig leplezett aktuálpolitikai üzenetet sejtessenek, ami végül is szívük joga, csak akkor kellemetlen, amikor csápjaikkal átnyúlnak a jópofaság határán. Legalább lesz egy kis botrány, gondolták, abból még rosszul senki nem jött ki a pénztáraknál...
