Magyarországról sok minden juthat az ember eszébe. A politika, a szemét, a Parlament, a Halászbástya, a tokaji vagy a szekszárdi, a szép lányok vagy a magyar ugar. Esetleg szentimentálisabb hangulatban beugorhat, hogy szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország. De hogy azzal a szóval társítsuk az országunk nevét, hogy "vad", hát ahhoz nagy bátorság kell, gondolhatnánk. Török Zoltán azonban megmutatja, hogy nem kell ehhez túl elszálltnak lenni, a vadon itt van körülöttünk, karnyújtásnyira.
A mai természetfilmekkel kapcsolatban már alapvető igény, hogy minden képkockájuk gyönyörű legyen, süssön róluk a természet szépsége. Sőt, az is kell már, hogy mindenféle trükkökkel legyen megdobva: legyenek lassítások, hogy minden a lecsapó sas minden egyes kis tollpihéjének hullámzását megláthassuk, legyenek gyorsítások, hogy lássuk (és halljuk) ahogy nő a fű és kipattan a rügy. Az is kell, hogy legyenek olyan állatok, amiket még sosem láttunk, csináljanak olyan dolgokat, amikről még sosem hallottunk, és mindez legyen megfelelően sztoris, izgalmas, sőt az sem árt, ha véres, hiszen mi sem nagyobb öröm az elpuhult városi nép számára, mint egy kis ragadozást látni, és borzongani szegény zsákmányállat halálán.
A Vad Magyarország ezen feltételek nagy részét lazán teljesíti – amit meg nem, azért talán nem is kár. És bizonyos szempontból pedig még jóval többet is ad.
Az elképesztő felvételek megvannak. Az utóbbi évek legszebb magyar filmjéről van szó, ez vitán felül áll. A technika és az emberi teljesítőképesség határait feszegető képsorokat láthatunk; például intim közelségből pillanthatunk be a jég alatt, az iszapban vermelő harcsák életébe, vagy egy sascsalád mindennapjaiba, a film sebességével való folyamatos játéknak köszönhetően olyan pedig részleteket figyelhetünk meg, amikre a saját optikai rendszerünk – a szemünk – képtelen.
A szokatlan, különleges eseményeket, témákat is megkapjuk; nem hiszem például, hogy sokan hallottak volna arról, hogy a balinok úgyanúgy zúgókon felugrálva jutnak el ívóhelyükre a Zala folyón, mint ahogy a híres lazacok vándorolnak a világ túlsó felén. De azt sem sokan mondhatják el magukról, hogy látták a szarvasok táncát Gemencen.
Az állatszereplők kérdése az egyetlen, amiben a nagy ismeretterjesztő csatornákon, vagy a mozikban forgalmazott csúcs-természetfilmektől különbözik a Vad Magyarország. Mivel nem egzotikus tájakon forgott, az állatok sem különösebben egzotikusak: vidrák, szürkemarhák, rétisasok, harcsák, kérészek, partifecskék és vizes élőhelyeink egyéb jól (vagy kevésbé jól) ismert állatai tűnnek fel hosszabb-rövidebb jelenetek, történetek erejéig. Ez azonban a legkevésbé sem válik kárára, sőt, ettől különlegesebb, ettől mond többet: rávilágít arra, hogy milyen természeti értékeink vannak, amiket meg kéne becsülnünk, amiket védenünk kellene. De ami még különlegesebbé – és egyben kiváló országimázs-filmmé – teszi, az az, hogy egy-egy epizód erejéig az embereket is a természet részeként ábrázolja. Persze, nem a nagyvárosi életet élő embert – inkább a hagyományainkat, népszokásainkat megélő, de ma is létező, és tipikusan magyar életformát. Így lesz a film egyik főszereplője egy halász, a szürkemarhákat a pusztán legeltető gulyás, így tűnnek fel a balatoni vitorlások és a Közép-Európa legnagyobb tavában pancsoló gyerekek – mindezt a többitől semmiben sem különböző természetfilmes eszköztárral.
Persze, ezek csak kitérők, kikacsintások: az 52 perces film egy saspár, egy fiatal vidra, egy gulyás és egy halász egy évét fogja át. Kulka János szép hangja narrálja történetüket – de a Vad Magyarországnak fő erénye nem a szöveg, hanem a lélegzetelállító képek, és a szemszög, amelyből nézve egy új, szokatlan színben tűnik fel Magyarország.
