Szomjas György nem tagadta meg magát. Vagabond című filmje ismét a nagyváros érdes sorsú számkivetettjei közé vezet. Középpontjában egy állami gondozottból utcalakóvá lett fiú áll, az ő magára és társakra találása szolgál a történet laza keretéül. A keretben valójában a táncházak mára kuriózumnak számító, mégis elemi életerejű világa elevenedik meg. Feltűnnek az Erdélyből áttántorgott népzenészek (igazi hírességek a való életből), akik esténként fergeteges hangulatot csalnak elő művészetükkel, míg nappal feketemunkán tengődnek, új hazájukban otthontalanul rejtőzködnek, egyik menedékből a másikba cuccolnak. Szomjas fiatal főhőse tulajdonképpen sorstársaira talál bennük otthontalanságában, de meleg emberi kapcsolatokra is, segítő kézre, és nagy álmára: a zenére. Az alkotói együttérzés és humánus gondolat mégsem szökött igazán szárba, mert bár színpompás zenés-táncos jelenetekben, gyönyörű dalokban, szomorúságot és örömöt közvetítő táncfergetegben nincs hiány, éppen az emberi, az egyéni sors marad félig-meddig kidolgozatlan, olykor fájdalmasan illusztratív. Kiváltképp sajnálni lehet, hogy Grunwalsky Ferenc nem egyszer virtuóz táncképeinek erejéhez Szomjas nem tette hozzá hőseinek erőteljes emberi drámáját. Felbillen az egyensúly, önálló életre kel egy táncjáték próbája, egy-egy esti dalolás, táncházi összejövetel, mintegy a mindezzel évtizedek óta foglalkozó Szomjas főhajtásaként a mozgalom fáradhatatlan motorjai előtt. Ettől ugyan a Vagabond kuriózum lesz, de - kívülről tekintve - nem igazán megragadó játékfilm, mint inkább egzotikus híradás egy szubkultúráról.
