Tobey Maguire jónak látta visszaigazolni a fajsúlyosabb filmekhez. A Pókember nem avatta őt szuperhőssé, s ő sem emelte minőséggé a kommersz mozit. A Vágta című kedves és szép film ismét olyan testre szabott szerepet kínált neki, mint amilyet az Árvák hercege, amely végül is Maguire nagy kiugrása volt.
Most is magányos, visszahúzódó, melankolikus fiút alakít, akit a nagy gazdasági válság utószele elsodort a meghitt családi körből, a könyvei, a zene és szeretett lovai mellől. Együtt sodródik sok más munka és jövő nélküli társával a modern kor Vadnyugatán, ahol mindenki a maga módján próbálja kiverekedni a saját, legalább másnapig kitartó szerencséjét. Johnny hiába töreti össze az arcát, az alkalmi ökölvívás nem sokat hoz a konyhára. Zsokénak sem válik be, fontosabb számára a ló, mint a győzelem. A véletlen hozza össze két nagyszerű emberrel, akik hasonlóképpen azt gondolják, hogy a ló is ember. Lelke van. Együtt vágnak bele a lehetetlennek tűnő kalandba, hogy egy reménytelenül zabolátlan lóból Amerika favoritját nevelik ki. Egy gazdag autókereskedő (Jeff Bridges), egy földönfutóvá lett lótenyésztő (Chris Cooper) egy elcsapott zsoké és egy alacsony növésű, de rendkívüli karakterű lovacska barátságáról szól a Vágta.
A lovacskából a harmincas évek Amerikájának sokszoros díjnyertes, híres versenylova lett, Johnnyból pedig ünnepelt zsoké. A nagy futamok legendáriumába Seabiscuit és John "Red" Pollard néven vonultak be. A film azonban mégsem az oly tipikusan amerikainak tartott győzelem-mániát, a "bármi áron nyertesnek lenni" dicsfényét szidolozza. Gary Ross rendezése ennél jóval rejtettebb értékeket ás elő az egyébként izgalmas fordulatokban bővelkedő történetből. Hőseinek sorsában, a lóhoz és egymáshoz fűződő kapcsolátban a szeretet, a megértés, a türelem, az akaraterő kap hangsúlyt. Mindaz, amire napjaink sikerorientált világában, csak a célra függesztett szemmel, nem sok figyelmet pazarolunk. A Vágta érdekes karaktereket mutat meg, finom áranyalatokkal. A ló és az ember kapcsolatában pedig olyan értő, bensőséges hangot üt meg, ami nem egyszer Jack London mélyen emberi állattörténeteit juttatja eszünkbe.
