Megdöbbentő, de a vakok is járnak moziba! Kifinomult hallásuk segítségével nézik a filmeket: a dialógusokból, a hangsúlyokból, a zenéből, a zörejekből és a zajokból rengeteg információt kapnak arról, hogy mi is történik éppen az adott pillanatban a vásznon.Persze emellett egy látó ember segítségére is szükségük van, aki szavakkal elmondja nekik azt, ami hallással nem érzékelhető. Tímár Péter új filmje, bevezető felirata szerint elsősorban a vakok számára készült. A mozgókép történetében először, a nem látókat végig egy hangos narráció segíti a történet nyomon követésében. Az ötlet fantasztikusan jó, az alkotói szándék, a gesztus pedig mélységesen tiszteletreméltó.
A film története szerint két sikertelen rockzenész, Zaki és Ede, egyedüli pályázóként darabot ír a Vakok Intézete jubileumának alkalmából. Sebtiben összedobják a musicalt, de kiderül pénzt csak akkor látnak, ha be is tanítják a vak gyerekeknek. Nincs mit tenniük, tényleg el kell merülniük a vakok világában...
Míg Zaki a stúdióban dolgozik, Ede a próbákon a gyerekekkel foglalkozik, de rövidesen csődöt mond: nem érti őket, nem tud velük mit kezdeni. Ekkor, az intézet igazgatónőjének javaslatára, bevonja a munkába az egyik nem látó kisfiú balett-táncos édesanyját, aki viszolyog a vakoktól, saját kisfiát sem szereti. Imolának Ede, a gázsija felét ajánlja fel a segítségért és egyszerűen kiszáll a munkából. Az egyedül maradt nő a próbák kínlódásai során, lassan leküzdi írtózatát a vakokkal szemben...
A bevezetésben említetteket nem feledve, véleményem szerint a Vakvagányok még sem elsősorban a vakoknak, hanem sokkal inább a látó társadalomnak készült, ahogy azt Tímár is megerősítette a film szemlés vitája során. Határozott célja volt ugyanis a rendezőnek, hogy sokan megnézzék ezt a történetet, és hatására legalább egy kicsit csökkenjen a társadalom fogyatékosok iránti impotenciája.
Sajnos azonban félő, hogy a fentebb várt eredmény elmarad, mivel a Vakvagányok egy gyenge film. A története erősen tanmese ízű, súlyos logikai hibákkal (ha az ismert, befolyásos és empatív sztárzenész már az elején rámozdul a pályázatra, amiről az intézet igazgatónője révén tudnia kell, akkor a film egész története okafogyottá válik), dramaturgiai, aránybeli és ritmikai problémákkal (a legnagyobb leülés maga musical előadása) terhelt. A szerelmi szál gyengécske és motíválatlan. A főhősök figurája kidolgozatlan, és ezen csak ront, hogy a rendező natúr szereplőkkel játszatja el ezeket a szerepeket. Bozsik Yvett még csak-csak megfelel a feladatnak, de Csiszár Jenő egyszerűen kataszrófális. Az ő imagója a gyorseszű, szabadszájú gátlástalan vagány, semmi köze ahhoz a lelassult, életunt bunkóhoz, akit a filmben alakítania kell. A natúr szereplők közül egyedül Matatek Judit működik a vásznon, őszinte és hiteles a szerepében. Ugyan ez sajnos már nem mondható el a többi vak szereplőről.
A filmmel kapcsolatosan tudni lehet, hogy a vakok megosztottak vele kapcsolatban. Az egyik csoportjuk azt tartja, hogy kihasználták őket és a film inkább erősíteni fogja a velük szemben létező sztereotípiákat. Bár ne lenne igazuk.
