[img id=446127 instance=1 align=left img]Aki a Fekete Dacia című kötetet kézbe veszi, izgalmas és szórakoztató szépirodalmat kap. Mit kell tudnunk a szerzőről? Honnan és hogyan vezetett az út idáig?

Szeretem azt hinni, hogy saját erőből jutottam el idáig, de ez nem teljesen van így. És egyáltalán hová is jutottam el. Haladjunk visszafelé. Jelenleg Romániában, Marosvásárhelyen élek, a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztője vagyok. 

Korábban A Hétnél dolgoztam, szintén Vásárhelyen, azelőtt Kolozsváron éltem, egyetemet a kincses városban végeztem, és még nyugatabbra, a Szilágyságban születtem, Szilágysomlyón jártam iskolába. Szülőfalum (Szilágybagos) alapélmény, hiába a szegény környezet, a hideg és sötét nyolcvanas évek, és az alig vidámabb kilencvenes évek. 

Szilágysomlyó: az a hely, amire a legszívesebben gondolok, de idegenségét nem tudom elviselni, ha arrafelé járok. Arra emlékeztet, hogy faluról ingáztam be hajnalonként iskolába, fél napom az utazással telt, huzamosabban nem, csak megszakításokkal tartózkodtam benne. Tranzithely, miközben eszmélésem legfontosabb helyszíne. 

Holott azt hinnénk, stabil háttér szükségeltetik valamiféle, bármilyen fejlődéshez. Azt gondolom, ez segített leginkább, ez a kettős, nagyon ingatag hátország, és ebből tudok, tudtam a legtöbb erőt meríteni, résen tudtam lenni, bármi történhet alapon. És a megfelelő döntéseket is ennek szellemében hoztam meg.

A novellák sokféle irodalmi szöveget eszünkbe juttatnak. Rémtörténet és horror? Mese? Kísértethistória? Pastiche? Drámai vízió Erdély közelmúltjáról, a Ceausescu-rendszerről? Vagy csak irodalmi játék, posztmodern?

Talán kicsit mindegyik igaz rá, a lényeg, hogy én a szépirodalom felől jövök, szépirodalmat akartam írni, a rémtörténet perifériára szorult műfajáról mondani el valamit a szépirodalom eszközeivel. Azt is fontosnak tartottam, hogy a rémtörténet műfaji hagyományaival párbeszédbe lépve valami egészen más Erdélyt mutassak meg, nem egy olyan szimbólumokkal terhes világot, ami a szülőföld melletti megmaradásról és egyéb elvárt „értékekről” szólnak. 

Mit kell tudnunk a novellák születéséről, a keletkezéstörténetükről?

Bármilyen furán is hangzik, ki szerettem volna próbálni magam valamilyen „kötöttebb” prózai műfajban, ahogy például a költők is megtehetik, ha mondjuk szonettet írnak. Rövidprózában gondolkodtam, és hogy tulajdonképpen a rémtörténetekre esett a választás, az kézenfekvő volt, hiszen nem állt távol tőlem a műfaj.

[img id=446130 instance=1 align=left img]Mely szerzők és irodalmi művek jelentettek inspirációt a könyvhöz?

Röviden válaszolva: Lovecraft, Poe, Stoker. Kicsit bővebben: a Sárközy Bence által szerkesztett Düledék palota c. antológiában szereplő szerzők életműve.

Találunk-e a történetekben eredeti, tényleges erdélyi históriákat, legendákat? Vagy az egész pusztán a szerzői képzelet műve?

Inkább úgy mondanám, hogy olyan erős támpontok, kiindulópontok léteznek, amelyek alapján bármi elképzelhető. A szerzői képzelet is ezek közé sorolandó.

A könyvben található fotók honnan származnak, mennyiben valósak és milyen szerepet játszottak írás közben?

Két fotót (Bukarestről és Kolozsvárról) a szerkesztő válogatott be, a többi az én gyűjtésem. Képeslapok, amelyek egy-egy helyszínt, eseményt jelölnek, minden esetben inspirációs alapként szolgálva. 

Valamint egy emlékesfüzet, amit a marosvásárhelyi ócskapiacon vásároltam, ami egy nagyszebeni lányé volt az 1920-as években, román, magyar és német nyelvű bejegyzésekkel. A facebook akkori megfelelője, talán mára ki is ment a divatból. A tulajdonosa olyan embereknek adta oda, akik közel álltak hozzá: osztálytársaknak, rokonoknak, fiúknak és lányoknak, és ezek az emberek valamilyen versikét írtak bele, sokszor rajzoltak is. 

Ebből a gyönyörű füzetből emeltünk át néhány oldalt a könyvbe. Az egyik versike ihlette az Emlékül Annuskának c. novellát, de az egész könyvre érvényes a vers üzenete. Sokáig, hét évig ott állt a polcomon a füzet, szemeztem vele, míg a rémtörténetekkel való bíbelődés során egyszer csak megmutatta magát: ott volt benne egy történet, csak össze kellett rakosgatni az elemeit. 

Aki még nem járt Erdélyben, köd borította és misztikus vidéknek fogja látni a könyv elolvasása után, de Erdély korábban is gyakran volt alkalmas terep a horrorhoz. Mi ennek az oka?

A természeti adottságokat (hegyek, egykori összefüggő rengetegek), no meg Bram Stoker halhatatlan regényét, a Drakulát leszámítva azt gondolom, nincs ennek különösebb oka, ugyanakkor ezek bőven elegendőek. Mindezek gyökere a kiismerhetetlenség, az, hogy például egy rengeteg erdőt is bejárni fölöttébb megerőltető és veszélyes, az ismeretlentől pedig félünk. 

Az itt élő, egymásra ható, egymással keveredő sok-sok náció is lényegében felmérhetetlen kontrasztokat és hasonlóságokat termel, amelyek alapos ismerete nélkül könnyű elveszni. A diktatúra átka pedig az a fajta örökség, amivel egyáltalán nem sikerült szembenézni, fehér foltok vannak minden területen, bár ez nem csak ide, hanem általában Kelet-Európára is érvényes. Igaz, olyan kemény diktatúra sehol sem volt a régióban, mint Romániában. Félelemkeltő ez is, de az méginkább, hogy sokan erre nosztalgiával emlékeznek. Szóval, adott a terep.

Milyennek látja ma Erdélyt, az erdélyi irodalmat?

Az erdélyi irodalom folyóiratok (Helikon, Látó, Székelyföld), különböző műhelyek köré szerveződik, nagy átjárásokkal. Mostanáig sikerült fenntartani azt a rendszert, hogy a relatíve nagy számú (5-9 ember) alkalmazottakkal dolgozó szerkesztőségek szakmailag segíteni tudják a szerzőket, és persze így az sem véletlen, hogy folyamatos utánpótlást tud felmutatni. 

A Látó évenként képes bemutatni egy-egy fiatal szerzőt, aki, mondhatjuk, saját nevelés, olyan értelemben, hogy nálunk kezdett el publikálni, és sokáig leginkább a Látóban közölt,  például Márton Evelin, Varga Illés, Váradi Nagy Pál. Jónak tartom azt a tendenciát, hogy az erdélyi szerzők igyekeznek magyarországi kiadóknál megjelenni, és szerencsére az utóbbi három évben a magyarországi kiadók is nyitottabbak effelé. 

Itthon két rangos kiadó működik: a Bookart és a Koinónia, ahol érdemes megjelenni, leszerződni. Fontos megemlíteni az Erdélyi Híradót is, ott is folyamatos tehetséggondozás zajlik.  

Hogyan tovább? Milyen szövegeket tervez írni legközelebb?

Egyelőre most drámai szövegekkel foglalkozom, nem tudom, mi lesz belőle, de annyi biztos, a következő könyvem regény lesz.

(A szerzőről készült fotó Pion István munkája.)