"Normalità, che brutta parola" (magyarul: a normális milyen egy csúnya szó) – hangzik el Ferzan Ozpetek legutóbbi filmjében, ami akár a tételmondata is lehetne a Szerelem, paszta, tenger címen futó alkotásnak. Csakhogy, ha a korábbi filmek valamiképp ehhez a gondolathoz érkeztek el, a legújabb Ozpetek film, a Titokzatos társulat egyenesen erre épít! Tulajdonképpen ezt variálja tovább, ezen csavar még egyet, s közben nem csak a normalitást, a realitást is maga mögött hagyja.
Pietro (Elio Germano) nem találja a helyét a világban. Rómába költözik, hogy színész lehessen, közben pékinas esti műszakban. A szerelmi élete mindössze egy képzelt kapcsolat (nem meglepő, egy fiatalember iránt). Maria (Paola Minaccioni) az egyetlen közelálló személy az életében, s bár ő sem találja a helyét, kitart a racionalitás mellett. Ezzel szemben Pietrónak esélye sincs: a ház – amelybe költözik – nem teljesen üres. Tragikus sorsa miatt ott rekedt színésztársulat éli mindennapjait és próbál kapcsolatot kialakítani az újdonsült albérlővel. Pietro eleinte fél, majd bosszús, aztán megkedveli őket – végül pedig kénytelen nyomozni, hogy feloldja a megválaszolatlan kérdéseket.
A Titokzatos társulat legfőbb erénye a szenzációs hangulatteremtés: keserédes érzések, bohókás humor, fura alakok és folyton valamiféle másság, ami már nem csak a normálist hagyja hátra, hanem a létezőt is. A homoszexualitás mellékes téma, a szellemek jelenléte veszi át a fő hangsúlyt. Az elfogadás és nem elfogadás aktusa viszont ugyanaz marad. Nem véletlen, hogy Pietro transzvesztita ismerősét keresi fel, amikor segítségre van szüksége, hiszen ő az egyetlen, aki a maga mássága megélésének köszönhetően gond nélkül el tudja fogadni Pietro szellemeinek létezését.
S ekkor Ozpetek – kényelmes tempójú filmjének közepe táján – előránt egy olyan szenzációs, hihetetlen ritmusú jelenetet (egy alvilági alak a trónján, körülötte női alattvalói, ő maga alig szól, de a nézése egy hadsereget is térdre kényszerítene), amely önálló rövidfilmként is megállná a helyét. Jómagam majdnem megtapsoltam! Azt hiszem, ettől válik mesterivé a film, hogy úgy teremt hangulatot a rendező, hogy közben nem történnek őrült nagy dolgok, csak hétköznapiak, persze nem szürkék, hanem színesek. S a fantázia teszi őket azzá, a képzelt világ, a színház világa, a mozi. Ez utóbbi mellett Ozpetek egyértelműen leteszi a voksát. Megmutatja, hogyan nézünk, megmutatja az érzéseket az arcon, melyeket nem az élet vált ki, hanem a mozi.
Értékelés: 9/10
