Matteo Garrone díjnyertes, realista gengszter-opusza, a Gomorra után a nápolyi kisemberek életének másik mételyéről, a valóságshow-król forgatott szürreális tragikomédiát Visconti klasszikusa, a Szépek szépe nyomán.

Mikor A megvetés ragadozószerű amerikai producere, Jeremy Prokosch a Cinecittában barbarizálja az európai kultúra klasszikusát, az Odüsszeiát, az olasz stúdiót újvilági szemléletével megfertőzve, Godard az európai film nagy ellenlábasát, Hollywoodot állítja pellengérre. Mikor a Realityben Luciano a Cinecittàba megy egy Big Brother-meghallgatásra, Matteo Garrone azt állapítja meg: a filmek helyét átvette a tévé, a hírnévre ácsingózó emberek már nem a sztárproducerek kegyeit, hanem a valóságshow-sztárok aláírását keresik. Mintha csak egy inverzbe forgatott Szépek szépe (Bellissima, 1951) lenne, csak itt nem az anyuka viszi el lányát egy castingra, hogy feláldozza csekélyke vagyonát is azért, hogy kislánya bekerüljön a filmbe, hanem a kispénzű halárus, Luciano jelentkezik a Big Brotherbe gyerekei noszogatására, hogy ott csinálja meg szerencséjét – és ezért még jövedelmező üzletét is hajlandó eladni.

Kétségtelen: hiába alakította át az ezredforduló televíziós kultúrája majdnem olyan mértékben a hétköznapjainkat, mint az új médium felbukkanása az 50-es években, mostanság mégsem készülnek a televíziózásra kritikus szemmel tekintő mozifilmek. Garrone filmje akár hiánypótló klasszikus is lehetett volna, amely a keserédes olasz tragikomédia tradíciójába csomagolja tévékritikáját, hiszen a rendező mindent megtesz, hogy hangsúlyosan olasz miliőt kanyarítson a „BB-sokkot” kapó halárus története köré. Az omladozó vakolatú házakban élő, de a munkanapokon is boldogon eldiskuráló családok Fellinisen elrajzolt neorealista környezetet alkotnak, és a Reality akkor működik leginkább, amikor nem a "benne leszek a tévében" mantráját ismételgető Lucianóról, hanem a nápolyi mélyszegénység peremén trükkös illegális ügyletekkel érvényesülni próbáló Lucianóról szól. Marco Onorato ráadásul olyan bravúros hosszúbeállításokban és kézikamerával elkövetett, kacskaringós snittekben tolmácsolja a sztorit, hogy azt valóságigénye okán még Gianni Di Venanzo, Antonioni egykori operatőre is megirigyelné.

Ám mihelyt elcsordogál a film első egy órája, lassan de biztosan világossá válik, hogy itt se fergeteges abszurd komédia, se gyomron vágó tragédia nem lesz: előbbi azért nem, mert a film legnagyobb poénjáért egy tésztakészítő robot és egy méla tücsök felel, utóbbi pedig azért nem, mert egyszerűen lehetetlen azonosulni a Reality félőrült, együgyű főszereplőjével. A film második felében ugyanis Luciano módszeresen tönkreteszi családját, mivel szent meggyőződése, hogy a show producerei figyelik és tesztelik őt – ezért elkezdi mindenét elajándékozni a szegényeknek. A film enigmatikus fináléjára pedig már végképp elveszti a néző szimpátiáját a szűklátókörű, a valóságshow világába belehabarodó és belezavarodó nápolyi halárus, mivel a jellemfejlődés ugyanolyan távol áll tőle, mint a pozitív emberi tulajdonságok. Ám Garrone ekkor már nem is annyira Luciano hóbortjával, hanem a kereszténység és a Big Brother világának párhuzamba állításával van elfoglalva: a ma emberének a Big Brother és producerei jelentik azt, amit a régmúlt Olaszországában a pap és az egyház, no meg Isten. Az egyikben a Nagy Testvér, a másikban Isten figyel és mérlegel; az egyik oldalon ott van az egyház alamizsnaosztása, a másikon pedig Luciano családja értéktárgyait közkinccsé tévő őrülete; az egyiken a milliók által mértékadónak tekintett Vatikán, tőszomszédságában pedig a vágyott BB-ház.

A Reality végül sajnos nem ás mélyre a valóságshow-őrületben, és nem vájkál Luciano pszichózisának miértjeiben sem. Habár alternatívát kínál (a jó öreg keresztény vallásét), nem csapja le a mellékesen feldobott magaslabdákat: nem fedi fel, mennyiben jelentik a különböző licenszműsorok, valamint a Big Brother amerikai ideológiája („Soha ne add fel! Megvalósíthatod az álmaidat!”) az olasz kultúra korrózióját, mennyiben hoz pozitív változást magával a Big Brother, ami végre álmot és életcélt ad egy átlagembernek, vagy hogy milyen hatással van a felcseperedő gyerekekre a tehetségtelen átlagembereket dicsőítő sztárkultusz. A Reality nem tesz hozzá plusz tudást a valóságshow-król uralkodó közmegegyezéshez, és csak annyira szubtilis, mint a nápolyi halárusok egy hétköznapja. Ami igazán ijesztő benne, az nem is Luciano demenciája, hanem az őt körülvevő, helyeslő kórusként működő közeg, ami az ellenvéleményt elnyomja, és a mindössze egy meghallgatáson részt vett Lucianót ünnepélyes vastapssal köszönti, az elmenekült, érzelmileg összeroppant feleséget pedig visszacsábítja a férje mellé.

Nem Luciano története hordozza a film legszomorúbb iróniáját: a Realityt Pesten abban a Kino moziban játsszák, ami december 1-jén fog bezárni az állami támogatás és a nézői érdeklődés hiánya miatt, miközben a Való Világ, az X-Faktor és társaik népszerűsége máig töretlen...