A véres fajta örökléte

Korunk hőse – a varázslótanonc és a Megyebeli fél-szerzet mellett – a vámpír. Különös fajta ő, pont fordítva él, mint az átlagos emberi lény, számára a nap éjjel kezdődik, és a Nap horizontra emelkedésével ér véget. A vér élet, de tudjuk, másképp élteti őkelmét. Izgalmas élőlény (vagy mi). Az irodalom, aztán a film rég felfedezte magának, mint olyan alanyt, akivel a hétköznapi, józan napokat sorjázó (kis-) polgárokra egyszerre jól rá lehetett ijeszteni – másrészt meg általa egy olyan világot lehetett megmutatni, ahol (a vérivásos öldöklést leszámítva) minden szebb és jobb, de legalábbis örökké tart.

Ám a végtelenség közben is jelentkezik az idő múlása. Abban az értelemben mindenképp, hogy a vámpír, mint örökéletű (anti-) hős szintén alkalmazkodott a változó világhoz. Hol van már az ír Bram Stroker ódon erdélyi várkastély-lakó (hogy stílszerűek legyünk: kékvérű) arisztokratája (Drakula gróf válogatott rémtettei, 1897)? Francis Ford Coppola Drakuláján pedig többet öregített az azóta eltelt húsz esztendő, mint az évszázadok. A ma vámpírjai nem az ördögnek adták/adják el a lelküket, hanem tudományos génkísérletek mutáns áldozatai, elszenvedői (Legenda vagyok), vagy csak egy „simán” torzult faj tagjai (A pap), de mindenképpen küzdenek önnön rossz természetük és népük vezetői (számító) gonoszága ellen (Daybreakers – A vámpírok kora, Underworld- és Penge-trilógia). Leginkább azonban hosszú életükben visszafiatalodtak: a tizenéves korosztályban találva meg éppen az élet forrását (Vámpírnaplók, Alkonyat-széria, Rémségek cirkusza). Ehhez az kellett, hogy megtartva másságuk szimpatikus vonzerejét – hiszen melyik tinédzser ne táplálna világmegváltó terveket –, megtanuljanak érezni. Pontosabban: beszéljék a fiatal korosztályok számára olyan fontos szerelem nyelvét.

A szomszéd bácsi vért iszik

[img id=306653 instance=1 align=left img]Nos, a Frászkarika pont nem ilyen. Illetve nem ilyen volt – és nem ilyen lett. Tom Holland rendező-forgatókönyvíró 1985-ös horror-komédiája a tini-vígjátékokat és vérivós rémisztéseket ötvözte, nagyjából a "Steven Spielbergi kertvárosi átlagsrácok nagy kalandjai" szellemében (Poltergeist – Kopogó szellem, E. T. – a földönkívüli, Kincsvadászok), a nyolcvanas években "beparázott" és magára hagyott ifjú nemzedéket a középpontba állítva. (Ennek a kornak és hangulatának állít méltó emléket J. J. Abrams idei Super 8 című filmje.)

Craig Gillespie – az egészen kiváló Plasztik szerelem és a kevésbé eltalált Anyámon a tanárom című filmeken túl a Tara alteregói című tévésoroztat egy epizódját rendezte (innen ismeri mostani egyik szereplőjét, Toni Collette-et – az eredeti mozi főtörténetén alig változtatott. A horrorfilm-függő – és jó nővel (Amy: Imogen Poots) csajozó – gimnazista Charley Brewster (Anton Yelchin) addig él boldogan, míg a szomszédságukba nem költözik Jerry Dandrige (Colin Farrell), egy elsőre határozottan jó kiállású férfi – akiről Charley és jó barátja, Ed (Christopher Mintz-Plasse) kideríti, hogy valójában vámpír, akinek rovására írhatóak a hirtelen elharapódzó környéki eltűnések és halálesetek. Egyre fokozódó személyes érintettsége okán is – Jerry szemet vet anyjára (Collette) – a fiú úgy dönt, kinyírja a fenevadat. Barátai mellett csatasorba állít egy „igazi” vámpírvadászt (valójában egy illuzionista show-ban foglalkoztatott mutatványost), Peter Vincentet (David Tennant).

Eljött az idő és a lehetőség

Gillespie – és a gyártó DreamWorks SKG – joggal érezte úgy, hogy most érdemes az 1985-ös film remake-jével próbálkozni. Hiszen egyrészt a vámpíroknak nagy keletje (divatja) van, másrészt a vérszívók filmes tündöklése közben már eltelt annyi idő; hogy igény mutatkozik a velük kapcsolatos finom szarkazmusra, harmadrészt pedig az évek során bizonyos körökben (a hajdani tinédzser „vámpírfogyasztók” között) kultikussá nemesedett eredetiben rejlik annyi tartalom, amit érdemes megismertetni a ma tizenéveseivel. Ám mindez eredményezhetett volna egy olcsó, igénytelen újrakeverést, aminek során felbiflázzák a huszonhat évvel ezelőtt a vásznon történteket, mondván, mindegy, hogy mi és hogyan történik, csak srácok legyenek benne meg tőr-metszőfogú bestiák. Hogy nem így történt, az a rendező – és remek színészválasztása és vezetése –, valamint Marti Noxon forgatókönyvíró miatt történt. A hölgy tévésorozatok (Buffy, a vámpírok réme, Point Pleasant – Titkok városa, A Grace klinika, Doktor Addison, Mad Men – Reklámőrültek) mellett szorgoskodott A Negyedik forgatókönyvén is – de ezt a ballépését ezek után simán megbocsátjuk neki.

Csak a történetében az eredeti

A történet fősodrának érintetlenül hagyása mellett Noxon alaposan átrajzolta a karaktereket, a főhős legény nem annyira félszeg, mint korábban – bár a kezdeti kétkedő szerepét ezúttal ő játssza, nem a barátja –, a "vámpírvadász" nem annyira vesztes típus, mint anno, a női szereplők erős, harcra készt jellemek (ugyebár, ha ölni kell). A vérszívó gonoszsága pedig tényleg ijesztő, olyan alak, akivel tényleg nem szívesen laknánk szomszédságban.

A jól megírt figurák révén a párbeszédek során a színészek – Yelchin, Farrell, Collette, Mintz-Plasse, Tennant – jelentős pluszt raknak a filmhez (nem úgy, mint a térdimenzió, aminek sok hasznát nem láttuk). Ha olykor túlzóra szabott a figurájuk – szándékoltan az –, akkurátusan óvakodnak attól, hogy olcsó megoldásokkal vigyék ripacskodásba a szerepüket. A Frászkarika így nagyon ügyesen és tetszetősen lavíroz a komédia és a horror közt, a viccei találóak – az Alkonyat-franchise és Vámpírkrónikák túlfűtöttjei számára osztják a lapot rendesen –, a véres részek valóban félelemkeltőek. A Förtelmes főnökök után újra rosszfiú szerepkörben remeklő Farrell pedig egész egyszerűen nagyszerű. Mondhatnánk: jól áll neki a halál.

Kinek ajánljuk?
- A szerelmes vámpírokban (és vérfarkasokban) megcsömörlötteknek.
- A jó forgatókönyv, a jó párbeszédek, a jó színészi játékok kedvelőinek – akiknek nem számít a műfaj.
- Aki gyanakszik a szomszédjára.

Kinek nem?
- Aki még egy vámpírfilmet lát, fakarót döf a vászonba.
- Aki nem fogékony az iróniára és a szarkazmusra.
- A vér látványától irtózóknak.

7/10