Kamera-töltőtoll

Alexandre Astruc híres filmtörténeti elmélete igen termékenynek bizonyult, hiszen nemcsak a szerzői filmek áradatát, illetve különböző "új hullámokat" ihletett meg, hanem mára már széles körben alkalmazható "módszerként" szolgál gyakorlatilag mindenki számára, aki valamilyen témáról szeretne személyes hangú mozgóképet alkotni. Az ötvenes években, amikor az említett írás megjelent, az általa közölt elmélet ugyan jobbára még lila köd volt, egy jól hangzó écesz, annak egzakt gyakorlati megvalósítására azonban még nem nagyon volt mód, tekintve, hogy a minimális technológia (16 mm-es film) is túl drága, túl macerás és túl nehézkes volt a teljes spontaneitáshoz, persze, azért nem tagadható le a szép számú biztató kísérlet sem. Így ment ez egészen az legutóbbi évekig, ekkora vált széles körben is elérhetővé az a digitális technológia, amellyel profi kép- és hangminőségben, de minimális költséggel forgathatott gyakorlatilag bárki bármit: írhatott Astruc bácsi kamera-töltőtollával naplót, novellát, kis- és nagyregényt, akár szabadverset, sőt telefonkönyvet is. A csoda neve Canon EO5 5D Mark II., ezzel forgott például nemrég a korrekt kritikai sikert elérő magyar A vizsga című besúgós-kémes történet is. A Szemünk fénye című filmet "író" Donzelli-Elkaïm házaspár, neves, de nem első vonalbeli színészek lévén nyilván korlátozott anyagi lehetőségek felett diszponálhattak, azonban a film mélyen személyes jellege is megkövetelte a pici, de kiváló minőségű kamera által biztosított spontaneitást, illetve intimitást.

Roméo et Juliette

[img id=361819 instance=1 align=left img]Persze, nyilván nem Astruc több mint ötvenéves elmélete forgott a projektet rendezőként, íróként és főszereplőként is jegyző Valérie Donzelli szemei előtt, inkább csak ösztönösen felelt meg annak, amikor a lehető legszemélyesebb módon kívánta meg feldolgozni saját, illetve férjének, de leginkább közös gyermeküknek sorsát. A Rómeó és Júlia-párhuzam is erőltetett kissé, és nem is stimmel aztán, ahogy a dolgok haladnak előre, mindössze egy jó poén a film elején. Roméo. – mondja a fiú a buli közepén. Menj a francba! –válaszolja a lány. Én meg Juliette vagyok… Szó sincs azonban szemben álló, nagyhatalmú családokról, vérről, méregről, effélékről; szerelem első látásra lesz, melynek rögtön közös "gyümölcse" születik, akiről aztán hamar kiderül, hogy valami nincs rendben a kis fejében…

Filmes filmez

Mára teljes mértékben körbehálózott minket a vizualitás. Képek, sőt mi több, mozgóképek ömlenek ránk a telefonból, a buszmegállóban, a metrón, az internetről. Naponta minimum 4-5 órát tévézünk, és az sem ment fel, ha olvasással helyettesítjük azt: a mai írók is sokszor úgy írnak már, mintha filmet néznének, ezáltal olvasás közben mi is kvázi filmet nézünk. Nem lehet már utópisztikus az a megállapítás, hogy úgy éljük saját életünket is, mintha az egy film lenne, aminek mi vagyunk a főszereplői. Úgy élj, hogy ha lepereg előtted életed filmje, érdemes legyen végignézni azt, ugye. Na most, úgy képzelem, a filmesek fokozott mértékben így élnek. Lemennek a sarki közértbe parizerért, és közben azon filóznak, hogy most jön a lépcsőforduló, azt lentről kéne venni, balról beszűrődik némi napfény… Aztán nagy nehezen leérnek a boltba és vesznek fél kiló kenyeret. Valérie Donzelli első rendezése ehhez képest meglepően összeszedett munka, tekintve, hogy 12 évet ölel át. Ügyesen ragad ki életük folyamából fontos jeleneteket, pontosabban, ügyesen állapítja meg azok fontosságát, hogy ezeket kell megmutatni. Nem elmesélni akarja Adam történetét, hanem meg akarja mutatni a nézőnek, mit éltek át ezalatt a férjével. Önző szempont, de őszinte szempont. Adam e filmben az ok és az okozat, de a kamera hajszálkeresztje Valérie-n (Juliette-n) és Jérémie-n (Roméon) van. Így nincs is igazi sztorija a filmnek, nincs drámai íve, illetve csak annyi, amit az élet nekik diktált. Hangulatok, érzetek, emóciók vannak, öröm van, sok fájdalom, kétségbeesés van, majd megint öröm, sőt, felszabadító "örömködés" van, pezsgő pukkan. Tökéletesen átélhető teszi mindazt a bonyolult érzelmi és gondolati hullámvasutat, amin egy szülő utazik akkor, amikor gyermekénél komoly betegséget állapítanak meg. Kiváló ízléssel megválasztott (Bachtól és Vivalditól a punkig terjedő) zenei környezet viszi előre a legtöbbször etűdszerűen lírai képszekvenciákat, melyekbe bárhol belekapcsolódhatunk, és belőlük bárhol kiszállhatunk. Néha sajnos Ádámot is elfelejtjük, ahogyan szülei is… Ez a kíméletlen igazsága a filmnek, ami alkotóira nézve tiszteletreméltó, nézői szempontból azonban hiba. Hál' istennek, a film optimista hangulatban fejeződik be (tehát nincs "vége").

Kinek ajánljuk?
- Kismamáknak és kispapáknak.
- Fiatal szerelmeseknek.
- Alkotói válságban szenvedő filmeseknek.

Kinek nem?
- Csak "úgy", mert volt éppen üres másfél órám.
- Humorérzék nélküli orvosoknak, különösen sebészeknek.
- Akik utálják a francia filmeket (igen, vannak ilyenek).

7/10