Van film, amiről az ember az első percekben eldönti, jó lesz-e vagy sem. Másokról közben alkot véleményt, és néhányszor csak az utolsó percekben billen a mérleg egyik vagy másik oldalra. A sárga zsebkendő a legutóbbi kategória, és éppen a címadó motívummal győz meg.
A metakommunikáció és a szimbólum igazi vizuális eszköz, és mint ilyen nagyon is helye van a filmművészetben. Manapság azonban a legtöbb mozi teljesen direktté vált és szószátyárrá. Sok a duma, rengeteg a kifejtés, mindennek a megmutatása és kevés a jelzés, a közvetett utalás, mint amilyen az ominózus sárga zsebkendő. Ha egy lenne belőle, a film fél órával tovább tartana, és akkor biztos, hogy a gyenge kategóriába sorolnám. Így viszont, hogy vagy százat látunk belőle, megkapta az esélyt, hogy a közepes road movie kategóriába kerüljön.
A történet több szálon fut: a jelenben, a múltban, egy kamasz pár történetében és egy középkorúéban, és ami mindegyiknél érdekesebb, a lehetőségekében és tanulságokéban, a másik életéből leszűrt okuláséval, amitől jobb és bátrabb lehet egy ifjú pár saját élete. Ez mutatja meg, hogy van kiút és van újrakezdés, lehetséges a dolgok újraértékelése.
Brett és May története a múlt és a jövő területe. Brett a nő miatt verekedésbe keveredik, véletlenül megöl valakit és hat év után szabadul. Egy épp ekkor véletlenül összesodródott ifjú pár veszi föl kocsijába. Innen kezdve utazunk, eleinte látszólag céltalanul, de aztán a Brettből kiszakadó vallomás nyomán a múltról, feleségéhez és volt otthonukhoz, egy lakóhajóhoz kanyarodik az autó és a történet. A két fiatal élete és kapcsolata is meglehetősen rendezetlen, és amikor egy motelszobában eltöltött éj során a fiú letámadja a lányt, végleg elrontottnak is látszik, ám Brett hasonló története megváltoztatja kettejük viszonyát. Hogy a kettős happy end nem émelyítő, annak egy szívderítő kép az oka: Brett levelet ír az asszonynak, és arra kéri, ha hajlandó találkozni vele, tegyen egy sárga zsebkendőt az ablakba. May nem egyet tesz, hanem rengeteget, amelyek kis, vidám zászlócskákként integetnek számos kifeszített kötélen repkedve a hajó körül. És hála istennek, ezzel vége a filmnek, nem kell megvárnunk, amíg egymást maró vádaskodások, felelősségre vonások és bocsánatkérések után omlanak egymás karjaiba: a szimbólum egyértelmű: gyere, várlak, minden meg van bocsájtva. Egyetlen kép és értünk mindent, kimaradhat a fölösleges magyarázkodás, és valóban, manapság szokatlanul, 100 perc után ily módon véget is tud érni a mozi.
Az amerikai filmet Udayan Prasad indiai származású rendező jegyzi, a négy remek alakítás pedig William Hurt, Maria Bello, Kristen Stewart és Eddie Redmayne nevéhez fűződik. Szépen és fokozatosan rajzolódik ki négy ember sorsa és karaktere a Pete Hamill által 1971-ben publikált louisianai legendában.
