Aludj velem. Nem lehet. De miért nem? Mert én egyedül alszom. Aludj velem. Mondtam, hogy nem. De miért nem alhatsz velem? Mert nem akarok. Akkor viszont korbácsolj meg. Oké.
Eddig még „csak” a Twilight-fétissel kellett együtt élnünk, amit az emberek zöme már vagy így, vagy úgy, de feldolgozott. Most viszont újra támad a szörnyeteg, ám ezúttal egy továbbfejlesztett változata, vagy mondhatni furcsa kis unokatestvére: a fétis-Twilight. Bizony, a Szürke 50 árnyalata is azzal a lebutított, sablonos, teljes mértékben irracionális és gejl cselekményvezetéssel operál, amit már jól ismerhetünk az Alkonyat-filmekből, ám ezúttal nem az olyan természetfeletti karakterek bevonásával csiklandozza meg a leányfantáziát, mint mondjuk a szexi vámpírok, hanem inkább a szexuális fetisizmus bemutatásával.
A trilógiát talán nem nagyon szükséges bemutatni, hiszen mióta E. L. James első kötete 2011-ben debütált, gyakran fedezhettük fel a sorozat valamelyik részét a metrón elmélyülten olvasó, kipirult arcú hölgyek kezében. Mert miről is szól ez a történet? Hát a szexről. A durva szexről. Mi több, a szexuális határok feszegetéséről. Legalábbis ez a hivatalos álláspont. Szerintem viszont ez a történet egyfajta elnyújtott maszturbáció, ami arra hivatott, hogy egy hormonokban tocsogó tinédzserlány, vagy akár egy unatkozó, elhanyagolt háziasszony minden egyes romantikához, szexhez és párkapcsolathoz társított fantáziáját – ami már tényleg annyira erőltetett, hogy talán még maga előtt is szégyelli – egymásra halmozza, keretbe foglalja és nagy volumenű olvasmányként kínálja fogyasztásra. (Mint egy taco, amit hamburgerbe raknak, majd az egészet pizzába csomagolják és leöntik olvasztott sajttal. A gyengébbeknek ettől is gyomorrontása lesz.)
Az Alkonyat fan fikcióként indult „provokatív románca” végül nemzetközi bestseller lett, majd asszonyok és lányok tömegeinek csillant fel a szeme, mikor bejelentették, hogy megfilmesítik a trilógiát. (Képzeljük csak el, ez majdnem olyan, mintha a Júlia vagy a Romana sorozatból brazil szappanoperát gyártanának. Hogy ujjongana a nagyanyám!) Így immár filmen is elérhető az élmény, Valentin-nap alkalmából a mozik tulajdonképpen csoportos maszturbációra invitálják a nagyérdeműt, legfőképpen persze a hölgyeket. Ám azért még ne tessék szexre gondolni, mert az nem nagyon van benne. Többet látjuk a szereplőket repülőn, mint ágyban. A két órás játékidőből nagyjából a negyvenedik percig semmi és összesen talán négy szexjelenetet csodálhatunk meg, de egyik sem veri le a vakolatot. Hogy akkor mivel megy el két óra? Jó kérdés.
Ha valaki olvasta a Jane Eyre-t, akkor érdekes hasonlóságokat fog felfedezni a történetben. Adott egy naiv, visszafogott bölcsész lány, Ana Steele (Dakota Johnson), aki beleszeret a gazdag és rejtélyes Christian Greybe (Jamie Dornan). Ám Mr. Greynek van egy bizonyos szobája, amiben nem egy őrült nőt rejteget, hanem a saját maga „őrültebb” oldalát: extrém szexuális játékszereit. Innentől adja magát, hogy ez a szoba lesz az, ami megnehezíti a két főszereplő kapcsolatát. Ehhez kapcsolódó üdítő kis poén a filmben, amikor Christian megkérdezi Anat, hogy mégis melyik szerző miatt lett irodalomszakos: Austen, Brontë vagy Hardy. Bár Ana Hardyt jelöli meg, Christian megjegyzi, hogy ő Austenre tippelt volna, ami azért is vicces, mert Ana anyját Jennifer Ehle, a BBC legendás Büszkeség és balítélet-feldolgozásának Lizzyje játssza, Ana és Christian története pedig maga a lecsupaszított Jane Eyre.
Persze ez a történet messze nem olyan kifinomult, mint Brontë regénye, például a két főszereplő személyiségéről, motivációikról, hogy pontosan mit is várnak a másiktól és azt mire alapozzák, nem sokat tudunk meg. Van viszont rengeteg szájbiggyesztés, lihegés, meredten egymás szemébe nézés, többrendű stalkolás, bicikli elől elrántás, liftben falhoznyomás, drága ajándékok, extrém programok, és a kedvencem, minden romantikus klisék ősanyja: az eddig-még-senki-más-nem-volt-rám-ilyen-hatással-mint-te. Mert már most bimbózik a várhatóan második és harmadik (illetve talán negyedik-ötödik, ma már ki tudja, egy könyvtrilógia nem feltételez csak három filmet, ahogy egy regényből is forgathatnak filmtrilógiát) részben kibontakozó fő téma, a legnépszerűbb hölgyfantázia, ami nem más, mint a változás. Pontosabban a másik megváltoztatása.
A másik ember megváltoztatása talán a romantikus filmek leggyakoribb alaptémája. Nincs is annál imponálóbb érzés, mint amikor a rossz fiúból, az elvontból, a zárkózottból, a gonoszból, a vademberből értünk lesz doromboló papucsállatka. Persze szexis papucsállatka, ezt ne feledjük. Itt már a film elején van egy rövid jelenet Ana egyetemi órájáról, ahol a tanár a változásról beszél és valóban ez az, ami leginkább meghatározza a filmet, mivel Ana folyamatosan úgy érzi, hogy Christian meg akarja változtatni. Csakhogy épp fordítva történnek a dolgok, Christian írásba adja, konkrétan a lány szájába rágja, hogy mit akar, mit vár és mit ad cserébe, teljesen nyílt kártyákkal játszik, de Ana még így is legalább ötször azon lamentál, hogy a férfi miért nem hajlandó vele aludni, mikor az már többször elmondta, hogy nem és kész. Így gyakorlatilag a nyafogás több időt vesz el a filmből, mint a szex.
Mindezek tükrében a történet sablonosságát és sekélyességét esetleg az ellensúlyozhatta volna, ha az előre beharangozott megbotránkoztató szexuális tartalom tényleg jelen van a filmben. Akkor talán valamivel ki tudott volna emelkedni egy átlagos romantikus film szürkeségéből. Erről viszont csak annyit mondanék, hogy egyik szexjelenet sem übereli Polanski reggeli jelenetét a ’92-es Keserű mézből, pedig az huszonhárom éve készült, és azóta a világ nem lett prűdebb, sőt. De felsorolhatnék még egy tucat címet, ami ebben a kategóriában túltesz 2015 egyik legjobban várt, legmegbotránkoztatóbbnak beharangozott alkotásán.
A másik lehetőség, ami még dobhatott volna a mozi élvezhetőségén, az a színészi játék. Ez viszont nagyjából egyenlő a nullával. Ugyanaz a merev bambulás, azok a hideg párbeszédek, üres karakterek és véget nem érő hezitálás jellemzi az egész filmidőt, amit az Alkonyatban már láthattunk. Bár itt is a „szürke” lány és a „különleges” férfi küzdelmes románca az alaphelyzet, a karaktereknek nem feltétlenül kéne olyan sterilnek lenniük, mint Belláék esetében. Bár valószínűleg a filmet ez sem mentené meg.
Összegezve annyit tudok mondani, hogy ez a film sekélyes és bátortalan, igazi limonádé. Ugyan generál egyfajta feszültséget, amint kilépünk a moziból, ez fel is oldódik, és mintha nem is történt volna semmi. Különösebb mondanivalója nincs, mindenáron love story akart lenni, nem merte bevállalni, hogy az aberrációról, a pénz hatalmáról vagy a prostitúcióról szóljon, mert hát valljuk be, a drága ajándékok kissé csökkentik Ana ellenérzéseit a korbácsolással szemben. Felejthető, de amíg nem válik kultfilmmé, addig meg is bocsájtható.
