Gyorsan az elején le kell szögeznem: geek létemre hidegrázást kapok a kéthetente arcunkba tolt szuperhősöktől, mert az óriási hype után rendre kiderül mindegyik gigaköltségvetésű képregényfilmről, hogy rosszabbak, mint Dolph Lundgren Megtorlója vagy David Hasselhoff Nick Fury-ja. A 2000-es években persze még hihetetlenül menőnek tartottam a fekete bőrszerkős X-Ment, hiszen a '90-es években én is a Kandi Lapokban megjelent Kitty Pryde és Rozsomák sztorikon nőttem fel, de ma már ki lehet üldözni a világból a Farkasnak nevezett Hugh Jackman filmjeivel. Az időutazós X-Men: kezdetek is tetszett, főleg mert Kevin Bacon olyan volt benne, mint egy hidegháborús Bond-gonosz. Vasember szerepére telitalálat volt az elvonóról összekanalazott Robert Downey Jr., a Hangya szerethető lúzerségén szétröhögtem az agyam, az első Amerika kapitány kedélyes náciverése pedig a mai napig a szívem csücske. A Bosszúállók-filmekkel viszont úgy vagyok lassan, hogy minél több szuperhőst zsúfolnak vele, annál gagyibb CGI parasztvakítás lesz a végeredmény.

De a Warnernél sem jobb a helyzet: míg Tim Burton Batmanjeit a mai napig imádom és újranézem, akárcsak a Nolan-féle rebootot, a Superman Vs. Batman és a Suicide Squad alatt elaludtam a moziban, Flash, Zöld Íjászt, Supergirl, meg a többi legendás DC-hős tévésorozata egyáltalán nem érdekel, úgysem tudnak ebben a témában jobbat csinálni Bruce Timmék zseniális Batman-rajzfilmsorozatánál. És különben is, az igazi, büszke és öntudatos geek nem a sztreccsruhásokért, hanem a Stranger Thingsért rajong. Szóval az utóbbi években leginkább egy régenmindenjobbvoltozó, eltartott kisujjal képregényt olvasó sznob elefántcsont tornyából néztem fanyalogva a szuperhősőrületet - egészen addig, amíg az idei Comic Con idején egy benga nagy harlemi melák rám nem rúgta az ajtót!

Luke Cage már a Marvel-képregényekben is nagy kedvencem volt. Az írók egyik fele blaxploitation filmek kalapácsöklű faszagyerekének tekintette, aki afrofrizurás bombacsajok gyűrűjében tesz rendet Manhattan lepukkant negyedeiben, az írók másik fele pedig amolyan szegény ember Supermanjeként kezelte, aki a nép egyszerű gyermeke, nagyon mélyről jött, nagyon tenni akar valamit azért, hogy a világ legalább egy kicsit jobb hely legyen, és nagyon vicces, hogy a sebezhetetlenségén kívül semmije sincs. Nem tud se gondolatot olvasni, se pusztító energiasugarakat lőni, nincs se röntgenlátása, se szuperkütyüje. És ha egy felhőkarcoló tetején zajló nagy leszámolásban akkora pofont kap, hogy a szomszédos park csónakázótavában landol, akkor Supermannel ellentétben nem tud visszarepülni, lifteznie kell 80 emeletet.

Na pont ezt az esendő emberiességet, megingathatatlan igazságérzetet és szerethető humort kaptam most meg egy óriási dózisban a Netflix és a Marvel közösen összegründolt, 12 epizódos Luke Cage sorozatától. Ami persze lehetett volna egy tarantinói ihletésű, '70-es évekbeli zúzás, mikrofonfrizurákkal, trapéznadrágokkal, stricilimókkal és Bruce Lee motoros kezeslábasával. De a sorozat kreátorai inkább Luke Cage keleti parti gettórapper aspektusát vitték át a sorozatba, ami a mai fiatalokhoz jóval közelebb áll, mint az oldszkúl '70-es évek, és szerencsére a jól összeválogatott Wu-Tang Clan nótákkal még a távol-keleti harcművészek világával is összekapcsolódik.

Mike Colter tökéletes választás a kétméteres gólem szerepére, aki kezdetben szueprhősködés helyett csak szerényen takarítgat egy fodrászüzletben, éjjelente pedig besegít a helyi maffiózó elitklubjának konyháján. Naná, hogy itt aztán mindenféle szövevényes bűnügy szem- és fültanúja lesz, de mivel nem akar visszatérni a régi, csonttörő bunyókkal teli életéhez, nem szól bele a svindlikbe, hiszen ő sosem akart magának szuperképességeket, hogy a város megmentőjeként tetszelegjen a médiában. Az efféle Rambo-mentalitású, önkéntes száműzetésbe vonult Terminátor karakterekhez hasonlóan Cage addig nem is segít a világon, amíg egy személyes tragédia révén a segítségre váró világ utána nem nyúl és a képébe nem ordít - onnantól viszont nincs kegyelem a rosszfiúknak.

Luke Cage önkéntes rendfenntartósdijához persze idővel segítőtárs is jön, a képregényekből ismert Misty Knight (Simone Missick) személyében, aki New York-i zsaruból lesz felturbózott képességű szuperhős, és a Bosszúállók New York-i kistestvérének, a Heroes For Hire csapatnak az alapítója (Jessica Jonesszal és a hamarosan szintén önálló sorozatban debütáló Iron Fisttel együtt). Ezzel a két karakterrel végre a mozgóképes Marvel-univerzum kapott két menő fekete szuperhőst, akik a saját jogukon lehetnek hősök.

Misty Knight nem csak egy mutatós biodíszlet, mint Vihar az X-Menben, és Luke Cage sem egy olyan kötelező fekete mellékszereplő a fehér szuperhősök mellett, mint Vasember sidekickje, Hadigép, a Bosszúállók M-jeként kétmásodperces cameókra beugró Nick Fury, vagy a robotszárnyas Sólyom és a villámlábú Fekete Párduc, akik olyanok, mintha ott sem lennének a sokadik Marvel-blockbusterben. Ez a fajta "világmegmentés kicsiben" nagyon jól áll az új szériának, reméljük, a Netflix kreátorai a testvérsorozatokban (Daredevil, Jessica Jones, Iron Fist, illetve a crossover The Defenders) is fogják tudni tartani a színvonalat.

Ítélet: 8/10