Hogy lesz a közhelyesből univerzális? Mit válaszolna Yoda Sharon Stone-nak? Hogyan lesz egy történet félezer filmből? Pálfi György nem tudott filmet forgatni, ezért újraforgatta a filmtörténetet.
Mit tehet egy magyar filmrendező, ha összeomlik az állami filmfinanszírozási rendszer? Hát átképezheti magát reklámfilmesnek, vagy bepróbálkozhat Hollywoodban, hátha rábíznak egy kis költségvetésű horrorfilmet. Esetleg elmehet éjjeli őrnek egy tüzéptelepre.
Vagy megnézheti, hogy maradt-e még valami az állami bödön alján, kikanalazhat néhány milliót a csuporból, ami legalább arra elég, hogy egy kisebb stáb havi fixe meglegyen belőle egy ideig. Pálfi György ez utóbbit választotta, amikor elkészítette a Final Cut - Hölgyeim és Uraim című filmet. És a végeredmény alapján jól tette. Vagy legalábbis azt, hogy jobb helyre került most ez a húszmillió, mint mondjuk, ha leforgattak volna belőle egy grandiózus pusztában gyalogló jelenetet egy Tarr Béla-filmben. Vagy esetleg egy jól fényelt dugást Mundruczótól.
Pálfi filmje a száztizenhat éves filmművészet négyszáz legnagyobb alkotását idézi, és bónuszként kapunk még pár jelenetet több tucat ismert magyar filmből is. A Final Cutban minden férfi, Charlie Chaplintől Mel Gibsonig, ugyanazt a főhőst játssza, így együtt szerelmesek a nőbe, aki Karády Katalintól Liv Tylerig nagyon sok alakban és méretben megjelenhet. Híres filmek ikonikus jelenetei mondatonként és mozdulatonként egymás után vágva, hogy a régi jelenetek egy új szerelmi történetté álljanak össze.
Igazi supercut Pálfi filmje, a műfajt ugyanis már rég kitalálták, tele van vele a Youtube, sőt saját honlapja is van, mint minden rendes netes műfajnak a trollface-generátortól a fagylaltos kehelyből székletevésig. Pálfi azért továbblépett a filmtörténet legnagyobb bazmegeinek bemutatásánál, az összevágott jelenetek ugyanis egy teljesen új történetet mesélnek el. De persze ilyen is volt már, vagyis az ötlet legfeljebb annyira eredeti, mint dallamos beatalbumot írni Sárga tengeralattjáró címen.
Ami lenyűgöző és mindenképpen egyedi, az a film hossza és a történet: nyolcvannégy percen át, ezernégyszáz snittben hömpölyög a sztori, ami végig érthető és követhető. A nézők szeme nagyon hamar megszokja, hogy lényegtelenek a szereplők vonásai és a környezet: Neo tárcsáz, Amelie felveszi a telefont, a kis Lebowski azt mondja helló, mire Arwen, a tünde elmosolyodik. És végig értjük, hogy itt most arról van szó, hogy egy férfi randira hív egy nőt.
A Final Cutnak nincs túl bonyolult története, hiszen így is elég sok energiánkat leköti, hogy követni tudjuk a cselekményt a folyton alakot váltó főhősökkel és az állandóan változó díszletekkel. Azért egy átlagos amerikai romantikus vígjátéknál így is többet csavartak a cselekményszálakon, például még divatos időugrásra is telt a forgatókönyvtől. Ezenkívül van még klasszikus félreértés, gaz csábító, harc, tragédia, meg erős szerelmi szál is. Vagyis tulajdonképpen csak szerelmi szál van a szokásos hozzávalókkal.
Éppen a különleges történetmesélésből adódik, hogy tulajdonképpen csak közhelyeket látunk nyolcvannégy percen keresztül, hiszen csak úgy lehet filmet készíteni híres filmekből, ha a legismertebb helyszíneken a legelcsépeltebb mondatokat mondják egymásnak a szereplők. A bárban a férfi elgondolkodva forgatja a poharat, nagyon gondterhelt, a nő meg nagyon csábít, aztán autóba ülnek, a nő keresztbe rakja a térdét, a férfi pedig úgy néz a visszapillantó tükörbe, mintha meg akarná dugni a mögöttük haladó kamiont.
Mi meg csak ülünk, és az első húsz percben azzal szórakozunk, hogy stoppolunk, mint annak idején a jó nőket a Popcorn magazint lapozgatva. Ez az Elemi ösztönből van, ez a Casablanca, az pedig ott a Csillagosok, Katonák. És közben azon rettegünk, hogy mi is olyan kínosak vagyunk-e mint egy sorral hátrébb a műértők, akik nem azért kacagnak, mert olyan vicces, hogy Truffaut Jules-jére Yoda mester felel, hanem csak így akarják jelezni a teremnek, hogy igen, ők felismerték mindkét filmet, főleg a Jules és Jimet. Arról a másikról csak sokat olvastak már a Filmvilágban. Vagyis azok, akik egy Esterházy mű élvezeti értékét is az egy lapra jutó irodalmi utalások száma alapján határozzák meg, a Final Cut alatt azt kockáztatják, hogy kisül az agyuk a túl sok posztmodern hiperlinktől. De mondjuk nekik már úgyis mindegy.
Ez a játék azonban egy átlagos embernél nem tarthat ki a sztori végéig, hiszen másfél órán át nem lehet filmes villámkérdéseken gyötrődni, miközben az agyunk mélyén folyamatosan csapkodjuk a gombot, és soroljuk Vágó Istvánnak a megfejtéseket. Csakhogy a Final Cut egy idő után tényleg magába szippant, kiderül, hogy ami először közhelyesnek tűnt, az valójában univerzális, és mi csak bámulunk, és éppen úgy izgulunk a folyton alakot váltó főhősökért, ahogy csak bent, a moziterem sötétjében lehet. Mert hát ki hinné el egyébként odakint, a szürke és éles fényű világban, hogy a vászon előtt tényleg lehet azon idegeskedni, hogy akkor Rambónak sikerül-e kinyírnia az egész szovjet hadsereget, vagy hogy a végén Hugh Grant ugye tényleg összejön-e Julia Roberts-szel.
Hülye vagy, nem láttál még elég ilyen baromságot, hát persze, hogy a végén győz a jó, most minek hisztizel itt, inkább edd a popcornt és a nachót, úgyis azért jöttünk. Mi meg faljuk a popcornt, elbűvölten hagyjuk, hogy másodpercenként huszonnégy képkockát égessenek a retinánkra.
Pálfi alkotása valódi tisztelgés a filmművészet előtt, és a legszebb az egészben, hogy filmművészet alatt itt most tényleg arról a varázslatról van szó, amibe a Sárkány közbeléptől Doktor House-on át a Négyszáz csapásig minden belefér. Ráadásul ez nem egy olyan tisztelgés, mint azok a kínos ünnepségek, ahol mindenki feszengve várja, hogy a visszhangzó közhelyeket soroló igazgató végre abbahagyja, mert tör a cipő és szorít az nyakkendő. A Final Cut egész estés, színes, szélesvásznú játék a filmmel, ami végül igazi filmé áll össze.
