Vajon hogy találnak rendezőt egy produkcióhoz a messzi Hollywoodban? Michael Radford az 1994-ben készült Neruda postása (Il postino) című filmen kívül semmi említésre méltót nem alkotott. Mégis rá tíz évre (2004-ben készült ez a film) neki adták ennek a kosztümös Shakespeare drámának a megfilmesítését. Ami kicsit meglep, az nem csak a két éves késés, amivel hozzánk érkezett, hanem inkább az, hogy Al Pacino-t (sem Jeremy Irons-t, sem Joseph Fiennes-t, pedig ők is majdnem zseniálisak voltak) még csak nem is jelölték sem Oscarra, sem semmi másra. (Egyedül a kosztümök kaptak jelölést az angol kritikusok díjáért.) Pedig ez az a szerep, amiért megérdemelte volna az arany szobrocskát. Shakespeare mesés forgatókönyvében ütköznek a legfontosabb, minden korban releváns emberi tulajdonságok: a szeretet és hűség, törvény és igazság, szenvedély és értelem. A zsigeri antiszemitizmus és a keresztény vagy éppen egyetemes emberiesség, a bosszú és a megbocsátás, a mára már kihalt vagy másképp értelmezett irgalom. Bár egy teljesen másik világba csöppenünk ? 16. század, Velence, kifinomult beszéd, hosszú körmondatok, sok rím, semmi robbanás, autós üldözés, bár néhány cici azért előbukkan ? mégis a mellettem ülő kigyúrt, suhogós nacis, techno arcok is értették a lényeget. Ettől zseniális a jó öreg Shakespeare. Bár az irodalomtudósok szerint ezt a darabot vígjátéknak szánta, és Shylockban pedig a komikust látta, az elmúlt száz év történései - II. világháború, izraeli-palesztin konfliktus stb. ? más megvilágításba helyezik a zsidó uzsorás esetét az egy font keresztény hússal. Annyira sok rétegű a kommunikáció a néző/olvasó és író között, annyira sok a mondanivalója, hogy mindenki megtalálja a neki szóló részt, saját értelmi és érzelmi szintje szerint. Ki a romantikus szálat, ki a horrort, ki pedig a kalandfilmet. Ki pedig a Jézus és Jahve érdekütközését.
