Aki a könyvesboltok szépirodalmi részlegén szokott csak válogatni, annak Colleen Hoover neve valószínűleg nem sokat mond, pedig a texasi születésű írónő szép lassan bedolgozta magát a legolvasottabb kortárs szerzők közé. Könyvei eddig több mint 20 millió példányban keltek el világszerte, volt rá precedens, hogy a New York Times bestsellerlistájának első tíz helyéből hatot az ő művei foglaltak el, a Time magazin pedig 2023-ban a világ 100 legbefolyásosabb embere közé választotta. Rajongótábora nemcsak hatalmas, de elképesztően lojális is, így csak idő kérdése volt, hogy valaki lecsapjon egyik regényének megfilmesítési jogaira. (Vallomás című könyvéből 2017-ben már készült egy sorozat.)

A Velünk véget ér adaptációjának sikere ilyen előzmények után elvileg senki nem érhetett meglepetésként, de valószínűleg még az alkotók sem számítottak 50 millió dolláros nyitóhétvégére. A rajongók tették a kötelességüket, és jegyet váltottak a filmre, ahogy annak idején A szürke ötven árnyalata olvasói is bizalmat szavaztak Sam Taylor-Johnson szoftpornójának. Az a film, illetve a trilógia annak ellenére lett sikeres, hogy még a regény kedvelői sem voltak vele elégedettek, a kritikusokról nem is beszélve, ami a félmilliárdot kaszáló stúdiót aligha érdekelte. A Velünk véget ér esetében is az a legizgalmasabb kérdés, hogy a filmesek a Hoover-hívekről akarták csak legombolni a mozijegy árát, vagy a regény olvasóinál szélesebb célközönségben gondolkoztak.

A válasz: attól függ. Aki úgy ül be a filmre, hogy nem látta az előzetest, és a sztori hátterét sem ismeri, azt érhetik olyan meglepetések, amik a könyv olvasóit nem. A film története azzal indul, hogy a Blake Lively által alakított Lily Bloom hazautazik a szülővárosába, apja temetésére, és nem derül ki, a gyász miatt viselkedik olyan zavartan, vagy meghúzódik a háttérben valamilyen más trauma is – a regényben ez egyértelműbb. Bostonba visszatérve megismerkedik egy nevetségesen jóképű férfivel, akiről ráadásul kiderül, hogy menő idegsebész. Izzik kettejük közt a levegő, és Lily csak azért nem menti el Ryle Kincaid nevét „Álmaim pasija”-ként a telefonjába, mert a férfi bevallja neki, hogy nem az a randizós típus, és csak a futó kapcsolatokat szereti. Hetekkel később mégis újra összefutnak Lily új virágboltjában, kiderül ugyanis, hogy a nő egyetlen alkalmazottja Ryle húga. A tündérmese folytatódik, amíg be nem lép a képbe a nő első gyerekkori szerelme, akit már évtizedek óta nem látott.

A könyvet nem ismerő gyanútlan mozinézőt, aki ezen a ponton már beletörődött, hogy egy közhelyekből felépített, Hallmark-hangulatú, 130 perces romantikus giccsre ült be, kellemes meglepetésként érheti, hogy a történetnek vagy egy plusz rétege, és nem csak az a tét, hogy Lily a jóképű, kigyúrt idegsebészt vagy a jóképű, exhaditengerész étteremtulaj régi szerelmét választja. A párkapcsolati, illetve a házasságon belül erőszak kérdése kerül előtérbe – pontosabban kapunk egy csavart, amiből kiderül, hogy a téma korábban is ott volt az orrunk előtt, csak a hősnőhöz hasonlóan nem vettük észre. Christy Hall forgatókönyvíró és Justin Baldoni rendező (aki egyben Ryle-t is alakítja) ekkor még nem fedik fel az összes kártyájukat, és ez a film legizgalmasabb része. Lilynek úgy kell szó szerint élet-halál döntéseket hoznia, hogy a helyzete egyáltalán nem tűnik fekete-fehérnek, így a (könyvet nem ismerő) néző sem lehet biztos benne, mit tesz végül, és kit választ majd. Ez az árnyaltság szűnik meg akkor, amikor megkapjuk a korábban visszatartott információkat egy flashbackből, és ettől a pillanattól kezdve már

nem romantikus drámát, hanem egy olyan társadalmi célú tanmesét látunk, amelyben nem maradtak nyitott kérdések.

Az a bizonyos társadalmi cél természetesen fontos, és ha csak egy olyan női (vagy férfi) néző van, akiben a Velünk véget ér hatására születik meg az elhatározás, hogy megtöri a ciklust, és kilép a bántalmazó kapcsolatából, akkor már megérte elkészíteni a filmet. Ettől még tény, hogy a történetben benne rejlett egy olyan, katarzisra kifuttatható, komplexebb karaktereket mozgató dráma esélye is, ami nemcsak a komfortos romantikus ponyvára vágyók igényeit elégíti ki.

Az mindenképp az alkotók javára írható, hogy az információ-visszatartással legalább megpróbálták árnyaltabbnak láttatni és thrilleresíteni az alapsztorit – a regényben hamarabb kiderül, hogy mire fut ki a történet –, a könyv rajongóit pedig valószínűleg nem is ezek a dramaturgiai kérdések izgatják, hanem hogy miként sikerült az olvasás közben elképzelt világot és a szereplőket átültetni a vászonra. Ami biztos, hogy Blake Lively, Justin Baldoni és a gyerekkori szerelem felnőtt verzióját alakító Brandon Sklenar kellően szép emberek, még ha jóval idősebbek is a regénybeli verziójuknál – hogy pluszban még jó színészek is lennének-e, azt a Velünk véget ér alapján nem nagyon lehet megállapítani.

A filmbeli Boston is olyan, mintha a Generikus Hollywoodi Romantikus Filmek Katalógusából választották volna ki – egy meleg fényekben fürdő, jellegtelen, steril hely, ahol nyoma sincs a társadalmi különbségeknek, mindenki nyugodtan élheti a szépek és gazdagok kellemes életét –, a filmzene pedig ehhez a hangulathoz tökéletesen passzoló, limonádé ízű popdalokkal van tele Taylor Swifttől a Britney Spears feldolgozásokig. Mintha maguk az alkotók sem tudták volna eldönteni, hogy fajsúlyos témát boncolgató romantikus drámát akarnak készíteni, vagy kellemes nyári romkomot, aminek vannak néha borúsabb pillanatai, úgyhogy megcsinálták inkább mindkettőt. Az eredmény egy fura hibrid, ami viszont pont a szabálytalanságai miatt

bűnös élvezetként szórakoztatóbb a formulát sokkal jobban követő hollywoodi melodrámáknál.