Az irányítás határai Jarmusch leginkább absztrakt (önnön értelmetlenségére is reflektáló), így legvitatottabb filmje, ezek után úgy tűnhet, ezúttal a másik végletet célozta meg. Új mozijának története valóban könnyebben érthető, egyben régi filmjeihez hasonlóan cselekménytelen, de nem visszatérés a gyökerekhez, és nem is lóg ki a sorból életművében. Az irányítás határai indie művészfilmes, egyben posztmodernista krimi, ezúttal viszont csak a zsánert cserélte le és lépett egyet a posztmodern tömegfilm felé. Ne várjuk a v betűs szót: fanyar humorral utal hősei természetére, egyben áttér a (vámpírfilmmel általában jó műfajkombinációt alkotó) spekulatív fikciós történelmi fantasy területére – a vámpír-pátriárka például maga Marlowe, aki máig nem bocsátott meg Shakespeare-nek. (Jarmuschnál a fősodor sikerei az underground kifosztásából származnak, lásd a Kávé és cigarettában az Elvist érő plágiumvádat.) Nem halmozza a természetfeletti lényeket, de hőse, Adam zombiknak nevezi az embereket. Ami nekünk norma és főáramlat, az neki irracionális, veszélyes, határsértő, természetellenes kreatúrákat jelent. A rendező filmjeiben gyakori kulturális és ebből fakadó világnézeti sokszínűséget itt vámpír és ember különbségei adják.

Jarmusch markánsabb főhősei (pl. Szellemkutya, Blake a Halott emberből) közül Adam áll legközelebb egy alteregóhoz, a direktor így ellensúlyozza a populáris zsánert (a természetfeletti miliőt pedig banális történésekkel). Adam szóló, független underground rocklegenda, aki – az Éjszaka a Földön női sofőréhez hasonlóan – nem vágyik hírnévre. Remete, nem lép fel élőben, identitását titkolja. Byroni hős (mint kiderül, szó szerint): temetői atmoszférájú rockot szerez. Vámpír mivolta annak megfelelője, hogy életére átokként tekint, (ellen)kult-művészként pedig kitaszított. Letűnt kor szülötte, dinoszaurusz az emberek között – azaz környezetétől elidegenedett, másvilági kívülálló. Jarmusch metahőseként vérprofi, individualista szellemi óriás, de introvertált, apatikus és önpusztító. Hiddleston Loki után ismét mitikus karaktert alakít: Jarmuscht A ló éve tanúsága szerint érdekli a Biblia, hőse isteni lény, akit elszomorít az újra és újra bűnbe eső, sosem tanuló emberiség.

A régebben földközeli, kisszerű hősökkel operáló Jarmusch Az irányítás határai után ismét absztrahál, a hangnem lírai, titokzatos, de filmjét a tőle megszokott melankolikus, sőt egyre inkább nosztalgikus hangulat uralja. Adam nem csak vámpírként élőhalott, hálni jár belé a lélek. Detroit posztapokaliptikus kísértetvárosának peremén él. A direktor eredeti fogást talál a vámpírműfajon: ősöreg übermensch hőse az emberfaj hanyatlásába (elsősorban az élőhelyét jelentő  környezet szennyezésébe) belefásultan szuiciddé válik, de az emberiség oroszlánrészének romlása e filmben közvetlenül is veszélyt jelent a tőlük függő elitre (a mesterséges termékeken élő ember egészségtelen vére ölhet). Úgy tűnhet, a korosodó direktoron elhatalmasodott a „bezzeg régen minden jobb volt” romantikus múltszépítés betegsége, de hőse ezúttal is komikus karakter, egy Don Quijote (mint Szellemkutya, a fekete, reménybeli szamuráj). A magányos farkas Ádámnak teremt egy Évát is: ha szerelmesek, arra sok nem utal (eleinte külön élnek), inkább rokonlelkek. Swinton vámpírja mókamester, főárammal úszó túlélőművész. Kicsattan az élettől egy (élő)halottként vegetáló lények (Adam, zombik) által benépesített világban. Adam az ellentéte, kiegészítik egymást, mint rend és káosz, a nő a Természetanya Jarmusch pantheonjában.

A vámpírnak általában egyaránt vannak emberi és állati (denevér, farkas) ismertetőjegyei, külsejük Jarmuschnál is elvadult, állatias – horrormonstrumok, ha csak annyiban is, hogy egy prehisztorikus faj hírmondói. A film bonyodalma – Adam jogos depressziója, szorongásai mellett – Éva (sokatmondóan Los Angelesben élő) húgának feltűnése. Ő a kígyó kettejük privát Paradicsomában. A Hervadó virágok és Az irányítás határai exhibicionistáihoz hasonlóan léha csábító, a régimódi párhoz képest korunk anyagias, hedonista, tudatlan és destruktív fiatal nemzedékének (legalábbis az ettől való félelemnek) képviselője. A melodráma a hervadó vámpírok egyesülésével románccá válik, e mozi – címében is kimondott – üzenete az, hogy a love (vagy legalábbis titkos társaságot alkotó, kifinomult kultúraszerető rokonlelkek belterjes kapcsolata) kell a tartós életigenléshez, a film műfajisága így romantikus túlélőhorrorban csúcsosodik ki.

Jarmusch e munkája is világfilm, nem nélkülözi az egzotikus (legalábbis egzotizált) helyszíneket, az utazás motívumát: Detroit mellett az Amerikával ellentétben életteli Tanger a színtér, a vámpírhősök Keletre térnek haza (ahogy a Florida, a paradicsom magyarja). A látványvilág festőien kidolgozott, Hiddleston a Thor után ismét túlvilági arisztokratikusságot visz karakterébe, az 53 éves Swinton ugyanolyan fiatalos, sőt kortalan, mint földöntúli karaktere. Aki szintén alteregó: a színésznő magát alakítja (felidézi Az irányítás határaiban játszott szerepét is), már-már a direktorral egyenrangú, a maga jogán is emblematikus alkotótársként (amilyen a régi Jarmusch-mozikban egy-egy popsztár volt). Múzsaként jó hatással van a rendezőre, e film kettejük szerelemgyereke. A direktor a romantikus vámpírfilm és a hipszter/gót rocker-mozi keresztezésében talált rá a szerzőiségéhez jelenleg illő műfajkombinációra (a szintén zenész rendező bandája, a Sqürl jegyzi a score-t). Hattyúdal-hangulata is van filmjének, de több benne a humor, mint Az irányítás határaiban (nem csak a száraz fajtából, van lelkes posztmodern szellemidézés és fantaszta anekdotázás is), Jarmusch auteur-ként remélhetőleg hőseihez hasonlóan teremtő, azaz kreatív marad, túlélő típussá válik.