A Hazafi című filmnek annyi pozitív vonása van, hogy baromi korhű házak égnek benne porig. Sztorija ennyi sincs: a cselekménykét tökéletesen összegzi az ismert mondás: "ahol vágják az erdőt, ott hullanak a forgácsok". Merthogy a történet annyiból áll, hogy az amerikai függetlenségi háború alatt egy brutális angol ezredes (bizonyos Tavington) félóránként lemészárolja valamelyik főszereplő valamelyik szerettét (gyermekét, menyasszonyát, feleségét, külön-külön, vagy egyszerre), mire felhorgadnak a lankadó hazafiak, hogy még elszántabban harcoljanak.
Ez a Tavington egyébként olyan egy árnyalt jellem, hogy a végén még egy templomot is felgyújt (a falu népe odabent, a kapuk lelakatolva, persze) mert egy akkora hősnek, mint Mel Gibson, nem is lenne méltó ellenfél egy sima gyerekgyilkos - legalábbis az alkotók szerint. Akik egyéb merész dolgokat is kigondoltak, például, hogy akkor igazán monumentális a film, ha már a főcím alatt - a főhős és családja tesz-vesz a verandán - a klasszikus "csúcspont-zenét" játssza a nagyzenekar (vonósok, fúvósok, ahogy kifér).
Vagy például, hogy micsoda látvány, amikor idétlen előltöltős puskákkal lőnek egymásra sort az ellenek, természetesen szigorúan felváltva és félpercenként, valahogy így: tatatatam, hullanak, fél perc szünet, tatatatam, hullanak, fél perc szünet. No és persze az érzelmek széles skálája, a "főhősnek megszakad a szíve mert megölték a gyerekét" - jelenettől a "főhősnek megszakad a szíve mert megölték a barátja gyerekét" típuson át esetleg "a főshősnek vérzik a szíve, mert megölték a fia menyasszonyát" fajtájúig.
De hát az élet kemény, sokat ígér és keveset ad, kivéve persze, ha a csillagos-sávos lobogókról van szó, merthogy azok, a kezdetek viszonylagos pangása után, egészen döbbenetes számban kerülnek elő, próbáltam ugyan magam felkészíteni rá, de így utólag nézve esélyem se volt. Ha úgy vesszük, Ronald Emmerich ily módon meg tudott lepni, bár nyilván jobban jártam volna, ha ezt a hatást azzal éri el, hogy hirtelen rendez egy jó filmet, mert bizony a derék germántól csak a Csillagkapu első fél órája, és talán a Függetlenség napja volt nézhető, ez utóbbi is csak úgy, ha az ember teljes erővel önironikusnak gondolja. Sokkal többet viszont nem érdemes elmondani a Patriótáról - a részleteire, ha voltak is egyáltalán, már nem is igazán emlékszem, a nagyja pedig olyan, hogy többen fognak sírva távozni a teremből. Ha nem lett volna ingyenes a sajtóvetítés, tán én is így teszek.
