A játékgyár teljesen biztosan nem egészen az, aminek normális esetben lennie kéne. Persze meggyőződésem, hogy elsőre is ki lehet találni, milyen is az egyébként kegyetlenül közömbös arcú, bélelt hasú, importsorba kerülő babák raktára. Ott toroznak a porcelánfejűek, csak arra várnak, hogy majd a brazil gyerekek kibelezzék őket, és megtalálják a floppyt a kötényeik alatt, majd azt a számítógépbe téve gonosz, rasszista játékokat játszanak, amelyben a szereplők a bőrszín szerint húzzák a rövidebbet. De ez mind semmi a gyártók családi sasfészkéhez képest, ahol ebéd közben is röpködnek a fajgyalázatos riposztok. A kisebbik fiú notórius idegengyűlölő, és a bazársoron portyáz, véres kezét meg se mossa, mielőtt befalja otthon a tréflit. A többi szelídebb, különös tekintettel az unokafivérre, aki bezzeg beleszeret a cég bátor reklámmenedzserébe, akiről csak később derül ki, hogy zsidó és nő. Például abból, hogy, amikor meghívják vacsorázni, nem eszik disznóhúst, pedig eleve is vegetáriánus. Mikor Hannah számára kiderül a családi rejtély, az addig is visszafogott szerelmi történet egyenesen thrillerbe vált át. Onnantól izgalmasabb a történet.
Nem túl intellektuális, nem túl kommersz, inkább napjaink új jobboldaliságának, az idegengyűlöletnek valami ostyába csomagolt filmfeldolgozása. Akár széria is válhatna belőle Toy-akták címmel.
Örökmozgó- és valószínűleg tévévetítésre is sor kerül majd.
