Denis Villeneuve ritka bravúrra képes: alapvetően művészfilmes háttérrel képes egy viszonylag egyszerű történetből és egy jól ismert témából egy hihetetlenül izgalmas és (mégis) elgondolkodtató akciófilmet készítenie – miközben pont nem akar bravúrosnak látszani. KRITIKA
Fáj a szívem Mexikóért. Ez a gyönyörű ország minden problémája ellenére egy nyitott, barátságos és izgalmas hely volt, amely az elmúlt évek alatt a földi pokollá változott. Az úgy nevezett drogháború valóban csatatérré változtatta az ország nagyrészét, ám ez a javarészt amerikai pénzen és közreműködéssel vívott harc megnyerhetetlen. Ha kiiktatnak egy drogbárót, az csak annyit jelent, hogy megerősödnek a riváliai, a kartellek nemhogy gyengültek volna, de kifejezetten megerősödtek. Az embernek automatikusan összeszorul a gyomra – főleg, ha korábban már járt ott -, ha a híradóban Mexikó neve hangzik el, mert tudni, hogy megint valami borzalomról számolnak be. Nem a kanadai Denis Villeneuve az első, aki erről a témáról forgat, és a rendező nem is választott egy teljesen új nézőpontot. 
Hőse egy fiatal FBI-ügynök(nő), akit egy váratlan eredményt hozó túszmentő akció után felkérnek egy nyilvánvalóan fontos, de mégis gyanús akcióban való részvételre. Új partnere egy túlságosan is magabiztos veterán kormányzati „tanácsadó”, illetve egy hallgatag latin-amerikai férfi, közös útjuk pedig rögtön a határ túloldalára, Mexikóba vezet: a véres leszámolásokról hírhedt Ciudad Juarezből kell elhozniuk az egyik prominens kartell fontos emberét. És nem ez az utolsó közös bevetésük, miközben hősnőnk egyre kevesebbet ért, de egyre többet sejt a tetteik céljáról és következményeiről. A Sicario - A bérgyilkos az első képsoroktól kezdve a torkán ragadja a nézőt, és végig nem engedi el. Pedig Villeneuve (Felperzselt föld, Fogságban) nem sietett minket: mindent gondosan felépít és mindennek megágyaz, még úgy is, hogy a maga a történet se nem túl eredeti, se nem túl összetett, sőt, egyes pontjain kissé leegyszerűsített is. Mégis az első pillanattól kezdve kérlelhetetlenül haladunk a végkifejletig,, de nem egy akciófilm felesleges optimizmusával, hanem egy katasztrófafilm baljós morajlásával, ráadásul minden hősiesség nélkül. 
Látszik, hogy a rendezőnek fontos ez a történet, de nem tolakodik az előtérbe, arra épít, amit mi is tudunk, ám így is érződik a keze nyoma. Még az akciójelenetek sem engedelmeskednek a szokásos koreográfiának, gyakran elmarad bennük a szokásos robbanásszerű „nagyjelenet”, és a rendező inkább hagyja, hogy Roger Deakins képei beszéljenek – de pont ettől olyan izgalmasak. Emily Bluntról eddig is tudtuk, hogy képes egyszerre törékeny és kőkemény lenni, most is az, Josh Brolin kellőképpen tenyérbemászó, de tud megfontolt és akár bölcs is lenni, de a kulcs Benicio Del Toro kezében van – és érdekes módon pont nála bicsaklik meg a film. Del Toro alakítása szerencsére lenyűgöző – a hasonló témájú Vadállatokban inkább csak ripacskodott -, és ha ő jó, akkor nagyon jó. A baj a karakterrel van, a sokat látott, hallgatag férfivel: amíg keveset tudunk róla, addig öröm nézni, ahogy információkat csikar ki – ha kell brutálisan, ha kell, ésszel -, ahogy elintéz dolgokat, de amikor többet árul el magáról, már nem hihető a története. Ezt nyilván a színész is érezte, mert a hírek szerint elérte, hogy a rendező kivágja a párbeszédei 90%-át – talán ennél többet kellett volna húzni. A Sicario még így is izgalmasabb és hihetőbb, mint az idén a mozikba került filmek 90%/-a.
Kinek ajánljuk? Akit érdekel Mexikó történelme és Amerika szerepe a drogháborúban, és annak, aki olyan akciófilmet akar nézni, ami szól is valamiről – vagy olyan művészfilmet, amiben van akció is bőven. A film ugyan erőszakos, de ez az erőszak nem önmagáért való és nem túlzott – inkább az erőszak fenyegetése uralja az egész történetet, ami nem sok optimizmust sugall.
