Ugye mindenki emlékszik rá, hogy gyerekként J. F. Cooper Nagy Indiánkönyvét, vagy Karl May Winnetou-ját bújva miként kívánkoztunk mi is a prérire, és mennyit ábrándoztunk arról, hogy milyen lenne, ha Old Shatterhand oldalán lovagolhatnánk, esténként pedig békepipát szívhatnánk Winnetouval?

A felső tagozatban már John Wayne, Charles Bronson, Henry Fonda vagy Clint Eastwood volt a példaképünk híres westernjeikben nyújtott kiváló alakításaik miatt, és bármit megtettünk volna azért, ha csak egy óra erejéig is egy vadnyugati bunyó vagy egy ádáz pisztolypárbaj résztvevői lehettünk volna. A vadnyugat volt az a hely, amiről azt gondoltuk, kalandok sokaságát tartogatja számunkra, és hiába fenyegetne ezer veszély, mi Lucky Luke módjára gyorsabban lőnénk az árnyékunknál is, még ha a város minden szegletéből meredne is ránk megannyi hatlövetű. Hát, Albert Stark ezzel teljesen máshogy áll. Seth MacFarlane legújabb komédiája ugyanis egy vadnyugati kisvárosban élő, redneck birkatenyésztő kalandjait mutatja be, aki hiába kerüli a veszély minden formáját, az mégis millió módon megtalálja őt.

A televíziós rendezői székből két éve mozis berkekbe átigazoló rendező, Seth MacFarlane neve 2012-es Ted című, sajátos, buddy movie-ízű romkomja után garancia lett a térdcsapkodást előidéző nevettetésre. A Family Guy popkulturális intertextusokban tobzódó, sok esetben gross out-humorba torkolló stílusát zseniálisan csempészte a felnőni nem tudó, gyermekkori játékmackójával bensőséges viszonyt ápoló harmincas férfi történetébe. A film a közönség széles rétegeihez szólt, egyszerre szórakoztatta a filmes idézeteket vadászó, megrögzött filmőrülteket, a kaki-pisi vicceket preferáló, barátnői terror alól felszabaduló farkasfalkákat, de ideális mozi volt első randira, vagy házassági évfordulóra is, amellett, hogy – bár korhatár besorolása súrolta a „csak felnőtteknek” karikát – eljátszadozott a gyerekvígjátékok kliséivel is. Elvégre mégis csak egy olyan fickó történetét követjük nyomon, akinek a legjobb haverja egy plüssmackó.

A Ted a legtöbbet kaszáló felnőtteknek szóló vígjátékként lett elkönyvelve, ám MacFarlane vérbő, vadnyugati dilije esélyes rá, hogy átvegye elődjétől a címet. A siker kulcsát a rendező ezúttal is a műfaji dekonstrukcióban látta, és ha már itt tartunk, szinte magától értetődően adódik a western, melyet már az 50-es évek klasszikus Hollywoodjának dicső direktorai is előszeretettel cincáltak darabjaira, hogy aztán átadják a stafétabotot az újabb és újabb generációknak, elérkezve egészen a Hogyan rohanj a veszTEDbe című 2014-es moziig. A pletykák szerint ugyanis a forgatókönyvért felelő MacFarlane-Sulkin-Wild írótriumvirátus a Ted forgatási szünetében kikapcsolódásként megtekintette a Clint Eastwood nevével fémjelezhető Akasszátok őket magasra című Ted Post-filmet. A haveri mozi közben állítólag cikáztak a jobbnál jobb ötletek, így nem sokkal később úgy döntöttek, a játékmackó sikerét meglovagolva sarkantyús csizmát és cowboykalapot öltenek, hogy megrohamozzák agyament humorukkal a prérik vadregényes tájait.

Így talán az sem véletlen, hogy a nagy western ősök közül főként a dekonstruktív formulát alkalmazók előtt róják le tiszteletüket. Gondoljunk csak a Zinnemann-féle Délidőre, Peckinpah Vad bandájára, vagy Mel Brooks Fényes nyergek című opuszára. Ráadásul a jól bevált sémát követve, a trió ismét előszedi a romkom műfajt is, hogy az altáji poénokon kissé feszengő nézőközönség is jól érezze magát. Ez pedig igen derék munka, ugyanis a gross out gegeknek nincs híján a film. Nem elég, hogy MacFarlane odáig merészkedik, hogy főszereplőként arcon hugyoztatja magát egy birkával, és a főszereplő mogorva édesapjának hímtagján át távozó bélsarával borzolja a kedélyeket, de az Amerikai pite legutóbbi részében látható Stifler-féle hűtőtáskás magánakción edződött nézők tűrőképességét is próbára teszi azzal a jelenettel, amikor audiovizuális eszközökkel ábrázolja, ahogy a film egyik mellékszereplőjét játszó Neil Patrick Harris rögtön két derék polgár kalapját is teleszarja.

A mozi egyetlen sebezhető pontja pedig épp annak a jellegzetes mozzanatnak a hiánya, melynek a Peter Griffin és kedves családja mindennapjait egyengető MacFarlane avatott szakértője, azaz a popkulturális idézetekben való térdig gázolás. Ez azonban alapvetően annak a rovására írható, hogy a 19. század végi miliőben játszódó film nem akart anakronisztikussá válni, így inkább korabeli intertextekkel operál (bár nehezen hihető például, hogy a véres vadnyugaton 1882-ben ismerték volna Jane Austen nevét). Persze azért néha be-becsempész olyan mozzanatokat is, mint például a Vissza a jövőbe Dokijának cameoja – idézve az ikonikus trilógia harmadik részét –, a Family Guy Presents: It’s a Trapben már ellőtt Mila Kunis nevéből gyártott neologizmus, vagy Ryan Reynolds a Tedben is szemet szúró, indokolatlan felbukkanása, de még a Tarantino-féle Django-karakterről is kiderül egy mulattató tény, ha türelmesen végigüljük a stáblistát. Ez pedig nem is kifejezetten megterhelő feladat, ha Alan Jackson, a 21.századi country zene úttörőjének remek vadnyugati balladákat idéző nótáját hallgathatjuk közben.

Mindent összevetve tehát a filmben nagyszerűen működnek mind a helyzet-, mind a jellemkomikumok, a poénok az esetek nagy részében igazán ütősek, és a színészgárda sem akármilyen. Igaz ugyan, hogy a szinkronos verzióban nem élvezhetjük a beszélőnevű főgonosz, Clinch Leatherwood karakterét mesterien megformáló Liam Neeson direkt erre a célra felerősített északír akcentusát, viszont jókat derülhetünk a Wyatt Earp-bajuszt viselő Neil Patrick Harris mókáin és erőltetett szóviccein. Női fronton Charlize Theron titulálja gülüszeműnek a szintén remek alakítást nyújtó Amanda Seyfriedet, Seth MacFarlane aktori bemutatkozása pedig már csak a hab a tortán, ugyanis az ezerhangú direktor, Peter Griffin és Ted megszólaltatása után ezúttal nemcsak a kamerák és mikrofonok mögül, hanem azok kereszttüzében is sikerrel veszi az akadályokat.

A Hogyan rohanj a veszTEDbe – melyhez MacFarlane a forgatókönyvvel párhuzamosan írt regényét is piacra dobta (mely itthon az Agave kiadó gondozásában jelent meg) – garantáltan a nyár legeszelősebb vígjátéka lesz. Ha tehát a bárgyú magyar címen a fejedet a falba verTED, ne csüggedj, inkább rohanj a WestEndbe mozizni!