Nehéz leplezni lelkesedésem: Az irányítás határai irtózatos zsákutcája után a New York-i underground fenegyereke fogta, és elkészítette karrierje egyik legjobb filmjét.
Az amúgy sem embertelen munkatempójáról ismert auteurnek négy évre volt szüksége, hogy sajátos vámpírmeséje formát ölthessen, és miként azt jó előre sejthettük, Jarmusch és a manapság oly népszerű monstrum találkozása ízletes csemegeként szolgál a mindenkori cinephile-nek. És ami azt illeti: a mindenkori musicphile-nek. Mert a zenével való szoros összefonódása miatt – ami jelen esetben nem csak a soundtrackről szól, karakteres tematikai jegyként kíséri végig a filmet – az Only Lovers Left Alive csak a felszínen melankolikus vámpírfilm Adam és Eve több évszázadon keresztül ívelő szerelméről. Valójában a rocksztárságról és magáról az alkotás folyamatáról regélő merengő, melyet a bennfentesség édesen émelyítő füstje lengi körül.
Nehéz a személyes érintettség bevonása nélkül írnom erről a filmről, így hát tessék: lassan tizenöt éve vagyok megszállott zenerajongó, ebből lassan tíz éve magam is zenélek. Meg tudom különböztetni a Fender soundját a Gibsonétól. Tudom, mi a különbség az analóg (szalagos) és a digitális mastering között. Láttam belülről stúdiót, nekem is volt szerencsém profi körülmények között felvételt készíteni. Ismerem az alkotás folyamatát, tudom, mi történik az első lepengetett hang és egy elkészült dal között. Imádom a bakelit sercegését, no és a hangzását. Komoly műfaji kutatásokba szoktam fejest ugrani, legyen szó New Orleans-i muzsikáról, kortárs funk-rockról, netalántán avantgárd jazzről. Így nehéz nem csorgatnom a nyálam, mikor az Only Lovers Left Alive felütéseként a remete-rocksztár Adamhez megérkezik a „beszerzője”, és szebbnél-szebb vintage hangszereket hoz neki. Itt egy Silvertone gitár, ott egy Chet Atkins-féle Gretsch, amott egy 1905-ös (!) Gibson. És Adam még Eddie Cochrant is látta játszani. Élőben? Dehogy! A Youtube-on. Persze mi jól tudjuk azt, amit a hangszerekkel érkező Ian még nem is sejthet: Adam bizony vámpír, óvatlan elszólása pedig halhatatlanságára utal. (És igen, amúgy élőben látta Cochrant…)
Jarmusch gyönyörűen felelteti meg a vámpírok kirekesztettségét a visszahúzódó, enigmatikus rocksztár magányával. A külvilág számára Adam csak egy újabb excentrikus alkotó, aki nem kér a rajongók imádatából, ha tehetné, akkor pedig soha sem érintkezne senkivel, csak privát házistúdiójában alkotna. (De még milyen stúdió az!) Sikerei nyomasztják, koncertet sosem ad, szuicid hajlamai vannak. Mikor hallja, hogy egy tehetséges női zenész befutott és az undergroundból egy csapásra kinőtte magát, egykedvűen kommentál: „De szar lehet neki.” (Nehéz nem magát Jarmusch-t, az örökös kívülállót belelátni a figurába.) Az Adam által írt szóló-kompozíciók könnyedén eszünkbe juttathatják Neil Young a Halott emberhez pengetett hipnotikus gitárfutamait. Adam a Motown-érát kedveli, Eve inkább Stax-lányként aposztrofálja magát. (Újabb bennfentes zenei utalás.) A detroiti helyszínválasztás is több mint szimbolikus: egy valaha volt, nyüzsgő ipari város, virágzó zenei kultúrával és zakatoló autógyártással. Mára már csak árnyéka egykori önmagának. Ha úgy tetszik, kihalt vámpírtanya.
Az Only Lovers Left Alive vámpírjai pedig nem Lugosi Béla, hanem Ozzy Osbourne, Keith Richards, Alice Cooper, vagy esetleg Bob Dylan leszármazottai. A rockzene az ördög muzsikája, a rocksztárokat az ötvenes évek óta démonizálják. Adam lekezelő arroganciával helyezi magukat mindenki fölé. Éjszaka is napszemüveget hord. Mindentudó világfájdalom vesztegel az arcán. És vérfüggő. Naná, hiszen vámpír. Viszont Jarmusch explicit narkóaddikcióként ábrázolja a vérimádatot (lásd még az Abel Ferrara-féle Menekülés a pokolbólt), Jarmusch vámpírjai pedig valójában közönséges junkie-k, akik drogos extázisból drogos extázisba esnek, mikor rituálisan elfogyasztanak egy-egy kupica első osztályú vért. Vagy vérnyalókát. Ezen kívül a vámpírfilmek ismert motívumai is előkerülnek (a vérbeszerzés módja, az egyensúlyt megzavaró kívülálló érkezése, a források elapadása, az állandó szükségszerű menekülés és költözködés), mindez olyan hipnotikus melankóliába, delejes atmoszférába és varázslatos soundtrackbe van áztatva, hogy szinte zsigeri vonzódást érzünk Adam és Eve iránt. Ám mindvégig érezzük a halhatatlanságuk több tonnás, reájuk nehezedő súlyát, midőn permanens sötétségben kénytelenek „leélni” életüket.
A „csak Lokiként” ismert Tom Hiddleston és az ezúttal földöntúli-arisztokratikus szexualitását is megvillantó Tilda Swinton éteri, zseniális párost alkot, sistereg közöttük a levegő, a New York-i függetlenek egykori enfant terrible-je pedig sikeresen menti át a 21. század digitális adatdömpingjébe a hatvanas évek hipstereinek és a beat-mozgalom analóg hozzá- és ellenállását. Vámpírokkal.
