Ha a világ romokban van, akkor egy lepusztult amerikai kisvárosban már a romeltakarítás is befejeződött, és egyszerűen nincs semmi, csak a puszta vidék. Csőd, magány, unalom.
Nem kell persze Amerikáig menni, hogy hasonló pangást tapasztaljunk, de Amerikáig kell menni, hogy olyan filmrendezőt találjunk, aki a filmes radikalitással olyan eszeveszett boldogsággal kísérletezzen, mint Larry Clark. A Kölykök és a Genya egészen meglepő élessége után most itt van az Edward Lachmannal közösen rendezett Ken Park című film. Folyik benne a vér, tele van szomorú, nyersen és egyértelműen fényképezett szexjelenetekkel, és minden percében ott van a rendezők szent indulata, hogy megmutassák a totális nihilt és a teljes bénultságot.
A Ken Park forgatókönyvét Harmony Korine írta, aki a Kölykök forgatókönyve mellett néhány évvel ezelőtt megrendezte első saját filmjét is. A Gummo ugyanott játszódott, ahol a Ken Park, és nem nagyon lehetett utána felállni a székből. A Ken Park ehhez képest decens mozi. Pedig ennyi szűkölő embert, dühöt, ondót és kifröccsenő vért kevés filmben lehet látni. Mégis, mintha nem történne benne más, mint az ismert szimptómák átismétlése. Ugyanaz a stáb újult indulatokkal ismét nekilát, hogy megmutassa: egyszerűen nincs tovább. Így nem lehet élni, ahogy ezek a tinédzserek szüleik nyomán nekiindulnak az életnek. Be is fejezik gyorsan. Vagy megölik magukat, vagy élőhalottként vegetálnak, amíg meg nem halnak.
A Ken Park négy tizenéves gyerek gondosan egymásba írt történetét meséli el arról, hogy külön-külön milyen eltérő utakon jutnak el ugyanabba a zsákutcába. Bénult, elhülyült szüleik boldogtalanságán és elfojtásain keresztül vezet az útjuk, és hiába bölcsebbek százszor a felnőtteknél, annyira azért nem erősek, hogy a körülményeik ellenében képesek lennének életben maradni. A Ken Park legelején egy vörös hajú fiúcska a tavaszi napsütésben egy pisztollyal szétloccsantja a saját fejét. Ő Ken Park. Róla szól a film. Pontosabban a fejébe röpített golyóról. Ebben a filmben mindenki haldoklik: az egyik fiú úgy onanizál, hogy közben egy köntös övével kis híján megfojtja magát. Újabb erekciója akkor lesz, amikor egy éjjel konyhakéssel lemészárolja az őt nevelő nagyapját és nagyanyját. És ő csak az egyik. A többiek is a szakadék szélén járnak, és ki is vívják együttérzésünket. Csak két rendezőjük ne lenne, akik filmmé adjusztálják a nyilvánvaló tényeket. Nem rossz film a Ken Park, nem nagyon rossz, csak hatástalan. Larry Clark és Edward Lachman, azt hiszem, túlforgatta ezt a filmet. Töménnyé és visszataszítóvá akartak mindent tenni, hogy színről színre láthassunk, de arányérzékük cserbenhagyta őket. Ezt a filmet nézőként meg lehet úszni, pedig a rendezők éppen nem azt akarták. Minden megoldásukkal arra törekedtek, hogy letaglózzanak bennünket az élet brutalitásával. Filmet csináltak, de azon belül a lehető legközelebb akartak menni a valósághoz. Itt a szex pornográfia és a gyilkosság bűnügyi tudósítás. Azt akarták, hogy minden néző a bőrén érezze a reménytelenséget és a kiszolgáltatottságot. A szerzők agya elborult. A néző ül, természetesen nem függetlenedhet mindattól, amit lát, de elfásul attól, hogy mindent ilyen nagy dühvel akarnak neki elmagyarázni. A film két rendezője és forgatókönyvírója egy pillanatra sem volt képes kívül maradni saját történetén. Benne vannak ők is. Áldozatok maguk is. És ez nem tesz jót a filmjüknek. Végletességükben ugyanúgy vergődnek, mint szerencsétlen szereplőik. Nagyon riasztó film lesz ettől a Ken Park. Nem a története ejti kétségbe az embert, hanem ahogy egy film készítői azonosulnak anyagukkal. Fékezhetetlenség és valami viszolyogtató kényszeresség van a képeken. Olyan gyűlölet fűti a rendezőket, hogy ámokfutókká válnak maguk is. Persze ettől feszültséget is kap a film, ami ébren tartja a néző figyelmét. Színtiszta pornográfia. Bámulunk, időnként alig hiszünk a szemünknek, majd rá kell jönnünk, hogy semmi nem történt velünk. A világ persze tajtékzik. Ilyen kevés igazmondás is sok már neki.
