Véresen egyszerű

Ruben Fleischer provokatív, szellemes horrorparódiája megtanít az apróságok élvezetére, felégeti a zombifilmes tradíciók hídjait, és még az utóbbi idők egyik legjobb cameója is két vállra fektet benne.

Felfutása (értsd: a '70-es évek) óta a zombifilm szinte megszakítás nélkül vízfelszínen van, a horror egyik legkötöttebb szubzsánere. Persze a klasszikus időknek már rég leáldozott - abban talán mindenki egyetért, hogy legalább "regresszív" stádiumában jár a műfaj -, és az utóbbi évtizedekben szinte szériagyártásban tolják az orrunk alá a zombológiai dogmákat kifigurázó vígjátéki darabokat. Talán mindennek hátterében az áll, hogy a zombifilm túlságosan korán húzta meg saját határait, meglehetősen homogén sémái pedig hamar önismétléssé laposodtak. Olyan üdítően szellemes produkciók, mint a Peter Jackson által jegyzett Hullajó, Sam Raimi maratoni Evil Dead-ciklusa, vagy a sokkal frissebb Haláli hullák hajnala, bátran feszítették szét a korhatag szabály-kereteket, és színezték vidámmá a saját véres brutalitásában fuldokló alműfajt. Ebbe az impozáns családba illeszkedik a még mindig tanulópénzt fizető Ruben Fleischer Zombielandje is.

Nem túl távoli jövőnkben egy ismeretlen eredetű vírus bozóttűzként terjeszti a zombikórt. Columbus (Jesse Eisenberg) a katasztrófa magányos túlélője: egy magának való, visszahúzódó huszonéves srác. Amint éppen a kihalt autósztrádán bandukol hazafelé, belebotlik a keménykötésű Tallahassee-be (Woody Harrelson), akinek ebben az elárvult világban egyetlen célja, hogy feltankoljon kedvenc sütijéből. Két simlis lány: Wichita (Emma Stone) és kishúga, Little Rock (Abigail Breslin) is előbukkan egy kihalt élelmiszerbolt homályából, ügyesen el is orozzák hőseink fegyvereit, aztán később mégis összeverődnek velük. Céljuk viháncolni egy nagyot a zombimentesnek vélt Los Angeles-i vidámparkban, ám előbb még szétvernek egy gazdátlan antikváriumot, elkötnek néhány terepjárót, és összeakasztják a bajszukat egy hörgő zombicsordával.

Meglepetésünkre valódi zombifilm helyett utaztatós "feel good" mozit kapunk. Eléggé vágyölőnek tűnhet, hogy a Zombieland történetében a "high concept" tétalapú mesemódszerének még csenevész gyökerét sem találjuk meg. Az egész dramaturgiai mechanizmus egy infantilis elnagyoltsággal ábrázolt disztrópia földrajzi bebarangolására épít: a főhősöket nem a vadász,- még csak nem is a túlélési ösztön, hanem a kozmikus hajléktalanság kóboroltatja, így aztán az elnéptelenedett sárgolyót giccses játékszerként veszik birtokukba. Fleischer csekély tapasztalata ellenére szinte azonnal megnyitja a szituációs kreativitás zsilipjeit, és a banális történetívet instant humorral turbózza fel, amely sokrétűen nyilvánul meg. Az egész meseszöveten átütő ironikus hangoltság alfája és omegája - a karakterek mellett - az, hogy Fleischer ravasz műveletekkel facsarja ki a műfaji tradicionalitás besavanyodott citromlevét. Élvezettel sérti meg a hagyományokat: a határozott és tökéletes fizikai kondícióban lévő főhős helyett ügyetlen tinifiút alkalmaz, aki idióta zombiellenes szabályzatával beveri az utolsó szöget a régi típusú, megfontolt héroszok koporsójába. Ha ez nem hangzik elég komolytalanul, az egészet még zárójelbe is teszik az intertextuális megoldások, Columbus röhejes szabályzatának egy-egy pontja ugyanis szemtelen módon kivetül a tárgyi valóságba, de nem hiányzik a slow-motionnel dugig telenyomott főcím sem, amiben már csak loboncos hajukat rázó, kretén, üveges szemű rockerzombik nem perdülnek táncra.

Az egészséges szarkazmusnak csak hasznára válik, hogy egy bagatell földgolyón járunk. Tallahassee például tobzódik a mókában: a különböző élelmiszerboltok bejárata előtt gitárszóval vagy csengettyűvel hívja hadba a csöndesen kushadó holtakat, hogy aztán metszőollóval vagy baseballütővel végezze ki őket. Van, hogy csak a hangkulissza tudósít egy pufók zombi kimúlásáról: a lényeg ugyanis nem a szanaszét spriccelő agyvelőkben van, hanem a meglehetősen kiszámítható mészárlások ragyogóan felvezetett és megvalósított stílusában. Abban a groteszk módban, ahogy a főhősök viszonyulnak a deformitásokhoz. Talán eddigre már világossá vált, hogy a Zombielandnek nem tisztje társadalmi, vagy morális mélyfúrásokba bonyolódni: ez a véresen egyszerű 'carpe diem'-ek ingerorientált jutalommeséje. És mint ilyen, tökéletesen működik. Hőseink egyik többször hangoztatott credója ("Élvezd az apró dolgokat!") egyben a film hatásmechanizmusa is. Ruben Fleischer fontos érdeme, hogy sikerült a szüzsé koszos padlószintet súroló nyersességét kifinomult csomagolópapír-humorrá konvertálnia. Lehet, hogy másodszorra nem vesszük majd elő a filmet, de egy alkalomra haláli jó elfoglaltságot jelenthet.

Külön dicséretére válik a produkciónak az indie-jelleget erősítő, szolid díszletezés - végig érezzük, hogy nincs erőszakos látványügyi ügyeskedés, sőt, azt is el tudom képzelni, hogy a stábtagok felvétel előtt jól megrugdossák az autókasztnikat, a háztömböket, az országúti szalagkorlátokat, hogy fokozzák a matt színekben sápadozó apokalipszis viszonylag egyszerű transzformációját. Ami az alakításokat illeti, Woody Harrelson egyértelműen elcipeli a hátán az egészet: a tapló országúti vándor szerepében zseniálisan összetett alakítást nyújt, neki tényleg elhisszük, hogy valamiféle perverz élvezettel úszik az árral szemben. Kaján mosolya, adrenalinbombaként robbanó karaktere jó időre bevésődik az emlékezetünkbe. El is nyomja Jesse Eisenberget (A falu, Adventureland), mint a cigarettacsikket, bár a fiatal színész - aki külsőre úgy néz ki, mint Andy Samberg és egy kiadós aerobikkúrán átesett Seth Rogen kereszteződése - becsületére váljék, hogy karaktere legtöbbször csak hiperaktív, idegesítő kolonc a történet nyakán, mégsem vall totális kudarcot, előkaparja magából az elvárhatót. A Wichitát meglehetősen unottan alakító Emma Stone-nal való szerelme viszont égetően sablonos - szerencsére nyáltengerüket az alkotók a bámulatos vidámparki fináléban maradéktalanul felitatják. Igazi röhögőgörcsöt mégis "csak" akkor kapunk, amikor az elhagyatott villában megjelenik a zombivá maszkírozott nemáruljukelki. Ebben a röpke szekvenciában - amelyet szépen teleszórtak nekünk tömegfilmes utalásokkal - látványosan sűrűsödik a Zombieland "asztali humorának" minden kívánatos gyümölcse.

Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy a Zombieland derekasan illeszkedik abba az "újhullámba", aminek a Haláli hullák hajnala ágyazott meg. Lehet, hogy nem az angol fekete humorra hasal rá, mint említett elődje, és - low-budget jellegéhez "méltón" - a zilált taplóhumor farvizén evezve ér célba, de célba ér, és nem kongó hipermarketek rácsozott turkálókosarában végzi majd, mint a Zombisztriptíz és társai. Na, azok tényleg nem haláli jó mókák.