Akárhogy nézzük is, Hollywood nem nagyon boldogul a görög mondavilággal és mítoszokkal. A nem túl sikeres Trója, az enyhén nevetséges Titánok harca után most itt a Halhatatlanok. Vagyis Akhilleusz, Perszeusz után egy újabb hős, Thészeusz kalandjait adaptálják az álomgyár igényeihez.
A hozzáigazítással persze nincs is semmi baj, különös is lenne számon kérni a mítoszok kapcsán a "történelmi hűséget", hiszen még maga Plutarkhosz is a káosz sötétjében tapogatózott. Szóval utóbbinál Thészeusz isteni sarj, itt csupán egy paraszt, aki isteni babérokra tör, némi forradalmi ideológiát is magáévá téve.
A baj tehát nem is az eltérésekkel van, senkit sem érdekel, hogy a Minótaurosz-sztoriból eltűnik az ötletes megoldás, vagyis Ariadné fonala, megmarad viszont a szerelemképes húgica, Phaidra, aki szűz jósból küzdi fel magát partiképes asszonnyá. Sokkal inkább azzal, hogy az álomgyárnak a mítosz voltaképpen délutáni mese, ürügy az újabb, felturbózott látványossághoz. Még direktebben szólva, mivel a főhős, Leónidasz halála miatt képtelenség volt folytatni a 300 című eposzt, valami más, szélesvásznú nyersanyag után néztek. És úgy tűnik, meg is találták Frank Miller és Zack Snyder méltó utódját a vizuális bacchanáliához, méghozzá az indiai származású Tarsem Singhet. Csakhogy most mindenki a rosszabbik felét hozta el a randevúra.
A görög mítosz, amely sosem csak szimpla hőstettek egymásutánja, hanem mélyén egy születendő világ értelmezése és szemlélete áll, itt sokkal inkább kiszínezett történetecskék halmaza, édes alkalom a véres leszámolásra. Az istenek sem transzcendens erők képviselői, hanem aranyos tisztek a sakktáblán. Singh pedig elfelejti azt a költészetet, amely a Zuhanást annak idején kiemelte az átlag filmek sorából, s inkább videoklipes múltját veti be, vagyis szinte várjuk, hogy a képsorok alá beússzon, mondjuk, Madonna hangja. Csak a hosszúság nem stimmel: 110 percben ugyanis nehéz feszes klipet forgatni... Persze Singh van már annyira karakteres alkotó, hogy a helyszínek, díszletek, jelmezek kapcsán azonnal ráismerjünk, ám ez most csak annyira elég, hogy már a 300-ból is megismert, agyonlassított jelenetekkel eljusson saját maga karikírozásához. Ahhoz, hogy a sajátos és helyenként meghökkentő szemléletből csupán kellemes ízű rágógumi maradjon, amely minden rágás után veszít értékéből. Amíg ki nem köpik végül...
A vizuálisan túlhajtott jelenetek pedig a színészeket is megoldhatatlan feladat elé állítja. A Gettómilliomos szépe, Freida Pinto vagy a sajátos stílussal eszegető Mickey Rourke is digitális trükknek tűnik, nem beszélve a teljesen sterillé gyúrt Henry Cavillről, aki Thészeuszt próbálja megjeleníteni. De jobbára csupán színfolthatást kelt ő is. Ott van, mert ott kell lennie.
Bizonyos szempontból tökéletes alkotás a Halhatatlanok. Sikerül ugyanis a görög kultúrkincsből egy mindenféle gondolkodást mellőző, önmagát görgető és duzzasztó alibifilmet forgatni. Vagyis a nyolcvanas évek tesztoszterontól csöpögő, ám őszinte mozijától eljutni az esztétikum akciófilmjéig, amely mégis mellőz mindenféle Szépséget. Hacsak az illegető-billegető magamutogatást nem tekintjük annak.
