Mintha az első filmes Pierre Schöller maga sem tudná, merre tartson a négyéves Enzo és a versailles-i kastély mögött kunyhót építő Damien története. Hőseink hajléktalanok, Enzót az anyja egyetlen szó nélkül Damienre bízza az együtt töltött éjszaka után. Innentől az apa-fiú kapcsolat bontakozik ki Julien Hirsch érzelemdús képein, amelyek szépségükkel elfedik a film céltalanságát. Elsősorban felszínességről, kisebb részben motiválatlanságról van szó.
Schöller jó adag pátosszal beszél a hajléktalanlétről, amiből a végére annyi kerekedik ki, hogy ha van benned elég akaraterő, akkor viszszajutsz a társadalomba, ám ha nem próbálkozol vagy gyenge vagy, akkor gyökértelen számkivetett maradsz. Mindez nemcsak leírva kerítésszaggató közhely, a filmelbeszélés is alig bírja el: idealizált hajléktalanéletet illusztráló jeleneteket látunk, de a lényeg minden esetben elmarad, Schöller hagyja a forgatókönyvet magától leereszteni, s a könnyebben eladható végét ragadja meg tárgyának (ami azért is furcsa, mert mostanáig kizárólag forgatókönyvíró volt).
Az előadásmód végig a realizmus és a költőiség között ingadozik, ez azonban nem tűnik szándékos egyensúlyozásnak, inkább holmi határozatlanságnak. Ahhoz, hogy a Versailles realista dráma legyen, hiteles körülményekre, átlátható indokokra, jobban motivált és alaposabban megrajzolt alakokra volna szükség, ahhoz, hogy közelítsen a poétikus film felé, legalább részben el kéne emelkednie a realista alapoktól. A kettő között billegve elveszti a súlyát, és tét nélküli művészkedéssé válik.
