Ha egy moziban a film célközönsége tompán maga elé bámul, és bőszen pityegteti a mobiltelefonját, akkor mit csinálnak azok a nézők, akik a producerek és a rendezőnek eszébe sem jutottak? Nos, ők csak bámulnak elveszetten a sivatagosodó filmvászonra, próbálnak rájönni arra, hogy mit miért így csináltak az alkotók, aztán végiggondolják a mögöttük álló szép és izgalmas napot, majd elszenderednek.
A Yamakasi című francia film körülbelül olyan szakszerűséggel van elkészítve, mint amikor egy lelkes amatőr belekapaszkodik a kamerájába, és görcsös gombnyomogatások közepette megörökíti kis családja vérpezsdítő tolongását egy születésnapi torta körül. Kapkodás, lemaradó részletek, kényszeres nevetgélés, ügyetlenkedés. Csakhogy amíg egy home video éppen ettől szerethető, addig egy felturbózott, reklámozott, magát akciófilmnek tituláló film éppen ettől utálható. Ha egy film beverekszi magát Luc Besson stúdiójába, kihasználva annak minden marketingelőnyét, de megelégszik a lapos ötletekkel, a gyenge, már-már idióta sztorival és a lusta operatőri megoldásokkal, az nem egyszerűen rossz film, hanem szemtelen is.
Ilyen tenyérbemászó filmecskét hozott össze Ariel Zeitoun rendező, és ahogy a filmipart ismerni lehet, fog is még hasonló butaságokat csinálni. A film alcíme hét modern szamurájról beszél. Valójában hét fiatalemberről van szó, akiknek a forgatókönyvíró és a rendező elfelejtett karaktert adni. Így csak hét ruganyos testet látunk másfél órán keresztül, akik meglehetősen ügyesen másznak fel kedvtelésből magas házakra, hogy onnan bámulják a felkelő napot. Hogy ez mit jelent számukra, hogy egymáshoz és a világhoz mi a viszonyuk, azzal a rendező nem nagyon bíbelődik. Másznak és kész, meg zenét hallgatnak, és nagyon néznek a távolba. Ebből adódik a film koholt konfliktusa. Egy szívbeteg kisfiú őket utánozva igyekszik fára mászni, de rosszul lesz, ekkor derül ki, hogy új szívre van szüksége. Az átültetésre való pénzt aztán a hét házmászó szedi össze, módszeresen kifosztva a dúsgazdag szervátültető orvoscsapat házait.
Giccs. Abból is a lehető legprimitívebb fajta. A buta. Ahol az alkotók még a túlzáshoz sem értenek. A felszabadult tomboláshoz, a szabadon engedett érzelmekhez, a ritmushoz semmi közük. Az egész másfél órás film tanulságosan üres és rossz tempójú. Ha nem lenne ennyire ellenszenves, szívesen ajánlanám oktatófilmnek minden filmes számára. Nézzék meg, miként nem lehet történetet írni, hogyan nem szabad elejteni egy szálat, majd felvenni a lehető legrosszabbkor, miképpen tilos elbánni a szereplőkkel: mondatok nélkül, végiggondolható élet nélkül hagyni őket.
Emlékeznek az Égig érő fűre, a Hahó, Öcsire, a Pál utcai fiúkra? A Yamakasi alkotói egy dolgot tehetnek: térdre ereszkedhetnek ezen filmek előtt, és kegyelemért esedezhetnek. Aztán hamut hinthetnek a fejükre, és így fordulhatnak tinédzser nézőikhez: - Ne haragudjatok, hülyének néztünk benneteket. Bocsássatok meg!
