A csodacsapat egy olyan sportfilm, melynek legfőbb ereje abban rejlik, hogy bájos és vicces, legnagyobb hibája pedig az, hogy képtelen ennél több lenni. Olivier Dahan (Piaf, Bíbor folyók 2.) újabb műfajban tette próbára rendezői tehetségét, meglehetősen felemás sikerrel.
Azt bátran kijelenthetjük már így az elején, hogy egy felettébb eseménydús, vontatottságot hírből sem ismerő, sokszor sziporkázó filmmel van dolgunk. Főhősünk, Orbéra (José Garcia) élettörténetét rögtön az első snittből (!) megismerhetjük: reményteli tehetségből ünnepelt futballsztár, majd karrierének derékba törése után lezüllött alkoholista lett, aki – életvitelének köszönhetően – egy csapásra elveszíti munkáját, vagyonát és családját. Egyetlen esélye arra, hogy kislányát ne tiltsák el végképp tőle, ha – terápiás céllal – elvállalja egy apró sziget focicsapatának irányítását, melynek falábú tagjai egy nemes cél, a falucska megélhetését biztosító konzervgyár megmentése reményében húznak mezt időről időre.
Az újdonsült edző, ahelyett, hogy a született lúzerekből próbálna meg aranylabdás focistát varázsolni, inkább egykori játékostársaihoz fordul segítségül. És ezzel meg is kezdődik a kortárs francia sztárszínész-mustra: Frank Dubosc, Joey Starr, Omar Sy, sőt még a kötelező jellegű Jean Reno cameo is megvan (Mészöly Kálmán magyar hangjával). Apropó, a szinkron: a forgalmazó remekül érzett rá, hogy kik azok a nevek, akik relevánsak lehetnek az egyes szerepekben, másrészt pedig talán még több nézőt vonzanak majd be a mozikba. Így történhetett, hogy a fentebb említett Mészöly mester – és persze a profi szinkronszínészek – mellett Ganxsta Zolee, Gundel-Takács Gábor és Knézy Jenő is helyet kaptak a honosított változatban.
A film tehát pörög és viccesebbnél viccesebb karaktereket sorjáz, a néző pedig csak nevet, nevet, de úgy igazán, hasfájdítóan. Nem csoda, hiszen a Che Guevara-kinézetű, magát csatárnak képzelő, drogfüggő kapus (Ramzy Bedia) alakja önmagában is megérne egy misét, csakúgy mint a magát pszichológiai kezeléseknek alávető, ám így is állandóan szorongó Playstation-megszállott támadó (Gad Elmaleh) figurája. A gond csupán az, hogy a karakterek kivétel megmaradnak ebben az egy síkban, jellemfejlődésük, részletesebb ábrázolásuk elmarad.
Ez önmagában még nem lenne eget rengető hiba (vagyis de, de legyünk elnézőek), ha nem akarna a francia rendező filmje deklaráltan az akarat diadaláról, az egyénben és a közösségben rejlő erőről szólni. Ahhoz ugyanis, hogy tiszta szívből tudjunk szurkolni a nemes cél érdekében küzdő, felettébb esélytelennek tűnő csapatnak, valamint az alkoholproblémákkal küszködő főhősnek, nem ártott volna kicsivel (sokkal?) jobban megismerni őket. Így azonban megmaradtak olyan idiótáknak, akiken röhögni nagyon jókat lehet, ám személyes problémáik nem igazán hatnak a nézőre.
Mindezek ellenére nem mondhatjuk, hogy rossz film lenne A csodacsapat, hiszen tényleg az utóbbi hónapok legszórakoztatóbb vígjátéka, csak éppen cseppet sem emlékezetes. Furcsa kettősség ez, de mint ilyen, csak egyetlen dolgot tanácsolhatunk: aki szeretne egy fuldoklósan nevetős délutánt, az még most menjen el megnézni Olivier Dahan filmjét, mielőtt a mozik is elfelejtenék!
Értékelés: 7/10
