Van az a fajta országimázsreklám a nemzetközi csatornákon, tudják, amikor a tahiti/ciprióta/crnogorac tájak fölött varázslatos fényekben pompázik a naplemente, a tengerpartokon tökéletesre szabott testű nők lábai közé megy be a vízhab, majd az árnyas udvarház teraszán kitárt karú Helyi Ember fogadja népviseletben a Vendéget, hogy terülj-terülj asztalához invitálja.
Aztán felvillan az ország neve, utána egy széles mosoly is, lehetőleg az előzőleg látott nő ajkainak közreműködésével. Nos, ha egy ilyen reklámot másfél órás hosszúságra megnyújtunk, szerelmi sokszöget adunk bele az ezzel járó szenvedéssel, és egy csipetnyi életbölcsességet is beleszórunk, akkor megkapjuk a Vicky Cristina Barcelona receptjét.
Woody Allen a nyugdíjkorhatár felett is megállíthatatlan: a 73. életévét december 1-jén betöltő mester 1992 óta minden évben szállít rajongóinak és kritikusainak egy-egy filmet. Nincs ez máshogy az idén sem: a Vicky Cristina Barcelona egy újabb film Allen európai korszakából, amely a 2005-ös Match Pointtal kezdődött. A helyszín ezúttal - nem fogják kitalálni - Barcelona.
A film ijesztően közhelyesen indul: a két főszereplő - ezt sem fogják kitalálni - Vicky (a sudár, barna Rebecca Hall) és Cristina (a pici, de a megfelelő helyeken annál teltebb Scarlett Johansson) megérkezik Barcelonába. Pálmafák, napfény, mediterrán udvarház patióval és buja kerttel. Itt töltik az egész nyarat elitközeli ismerőseiknél. Napközben természetesen Gaudí épületeit nézegetik, vitorláznak a tengeren, vagy épp kiülnek egy kávézó teraszára. Úgy járják végig Barcelona jellemző helyszíneit, mintha a Travel Channel egyik műsorát néznénk. Az események akkor pörögnek fel (és a nézők akkor röhögnek fel) először, amikor a két hölgy asztalánál megjelenik egy spanyol macsó, aki a rendkívül eredeti Juan Antonio névre hallgat (a kissé kiélt tekintetű Javier Bardem alakításában). A spanyol csődör meghívja Vickit és Cristinát Oviedóba városnézésre, evés-ivásra és fakultatív szeretkezésre. Az új élményekre vágyó Cristina és az esküvőre készülő Vicky eltérő választ ad Juan Antoniónak, de aztán rendesen összekeverednek a szálak, ráadásul a spanyol férfi kissé őrült exneje, Maria Elena (Penélope Cruz) is bekavar.
Az egész film ezen szálak összegabalyodásáról, majd szétválasztásáról szól a képeslapszerű háttér előtt. Még egy olyan jelenet is előfordul, amelyben szerelmesek gyertyafénynél, vörösborral a kezükben hallgatnak egy fekete inges flamencogitárost a spanyol éjszakában. Te jó ég! A közhelyes külcsín mögött közepesen erős történet bontakozik ki a mai huszonévesek és harmincasok céltalanságáról, döntésképtelenségéről, a jólét bástyái mögé rejtett érzelmi gyengeségről. Ha rosszmájúak lennénk (és most azok vagyunk), arra is kitérhetnénk, hogy egy Allen-filmet sem lengett be ennyire az erotika (ami Scarlett és Penélope csókjában csúcsosodik ki igazán), és mindez sokat elmond arról, mi foglalkoztathatja mostanában az idős rendezőt.
Scarlett Johansson, Allen legújabb múzsája kissé túlszőkített hajával jól hozza a tinédzserkor és a felnőttség közé beragadt, élményekre vágyó, önmagát kereső fiatal nőt. A komolyabb színészi teljesítményekre is képes Javier Bardemet talán a rendező szorította be a közhelyes spanyol macsó szerepébe, becsülettel el is játssza. A film felénél felbukkanó Penélope Cruz valami hasonló utasítást kaphatott, hiszen ő talán a lehető legtüzesebb, leginkább egzaltált spanyol nőszemélyt alakítja, akit a filmvászon valaha látott. Jól áll neki, el kell ismerni: férfi legyen a talpán, aki Cruz veszekedős jeleneteit el tudja viselni. A film titkos főszereplője azonban Vicky, azaz az eddig kevéssé ismert brit Rebecca Hall. A nyúlánk, barna lány a maga visszafogott stílusában játssza végig az érzelmek meglehetősen széles skáláját: a film elején látható tüntetőleg magabiztos menyasszony először zavarodott szeretővé, majd féltékenységét magába fojtó, megtört nővé válik.
A Vicky Cristina Barcelona kevéssé illik bele a klasszikus Woody Allen-alkotások sorába: a mester nem bukkan fel a filmben, kevés humoros szöveget hallunk az élet fonákságairól, és hát imádott New Yorkja sem ad hátteret egy neurotikus zsidó kispolgár sztorizásaihoz. Woody Allen európai filmjeinek mindegyike egy kissé tablóképszerű, moralizáló lecke vagy az angol elitről (Match Point), az angol munkásosztályról (Kasszandra álma) vagy épp a mediterrán életérzésről (Vicky Cristina Barcelona). A film nem ér fel Woody Allen csúcsteljesítményeihez: kellemes iparosmunka, elsősorban fiataloknak fiatalokról, erős színészi teljesítményekkel. Allen következő filmje újra New Yorkban fog játszódni - viszlát a Nagy Almában, néhány hónap múlva.
