1992-ben került a mozikba először Ron Fricke nagyszabású filmje, a Világok arca: Baraka, ez a most bemutatott verzió gyakorlatilag teljesen ugyanaz a film, ám digitálisan felújított képpel és Dolby Surround hangzással. Sokan láttuk ezt a filmet annak idején, többen többször is, a filmet kísérő zene albuma ott van a polcunkon, a mai napig használatban, mi megnézzük most is. Akik valamilyen okból kifolyólag akkor kimaradtak az élményből, azoknak szól ez az írás.
Élmény vár mindenkire, nem is akármilyen. Nem hagyományos filmről van szó, ne is várjunk olyasmit, ennek a filmnek nincs sztorija, nincsenek szereplői a szó hagyományos értelmében, hatalmas és gyönyörű képek parttalan áramlásából áll ez a film, valami lelnyűgöző éteri zene dallamára. Egy röpke, másfél órányi utazás Földünk körül, megcsodálva tájainak, lakóinak sokszínűségét. Vagy fogalmazhatnék úgy is, egyáltalán nem messze járva a valóságtól, betekintés az angyalok mindennapjaiba, mintha egy angyal szárnyain suhannánk a világ felett, boldog mosollyal nyugtázva azt, ami tetszik, és mélyen elszomorodva a nem tetszőn.
A film címében szereplő szó jelentése is valami ehhez hasonló. Egy hatalmas és jótékony hatású energia, teremtőerő, áldás. A környezettel történő teljes azonosulás. Megtapasztalhatjuk jelenlét szent helyek, piramisok, temetők, templomok közelében, de hogy mennyire nem elrettentő, komolykodó ez a dolog, a barakát érezzük egy jó ízűen elfogyasztott lakoma után is, hátradőlve. A baraka az iszlám egy nagy hatású misztikus áramlatából, a szufizmusból vált ismertté, de a világ sok nyelvében, sok kultúrájában megtalálható. A szufik utazó dervisek voltak, akik mai szemmel nézve is elképesztő utazásokat tettek Marokkótól Kínáig, Anatóliától Indonéziáig, nem térítettek azonban, hanem hitük szerint valami szelíd révüléssel, monoton, de hipnotikus hatású tánccal közvetítettek valami energiát a föld és az isten, Allah között. Ez az utazás, amely az iszlám egyik fontos követelménye is, sokszor nem fizikai, hanem szellemi utazás volt. Némely szufi dervis boldogan énekelve és táncolva, mindössze egy koldulócsésze képezte összes anyagi vagyonát, valóban kilométer-ezreket tett meg, míg némelyek egyfajta meditatív állapotban, nem ritkán hasis okozta bódulatban tettek meg hasonló utakat, csak éppen a szellem világában. De a szufi dervis szerepe mindkét típusú utazásban egy: a baraka mozgatása, áramoltatása. Az utazás pedig nem más, mint az anyagi világ sokféleségében megnyilvánuló isteni nagylelkűség felett érzett lelki gyönyör.
Ron Fricke filmje is egy ilyen utazás. Utazás egyrészt időben, az ősi, tiszta értékeket hordozó civilizációktól a mai, modern kor értékvesztett, kulturálisan devalválódott káoszáig, másrészt utazás térben, Egyiptomtól az Amazonas esőerdeiig, Angkor Wat gigantikus templomvárosától New York felhőkarcolóiig, valamint szellemi utazás a szárd halászok "vízhezragadt" realitásától a Bali szigeti Kecak-tánc misztériumáig, és a szufi kerengő dervisektől a Szilikonvölgy chip-guruin keresztül a Zen buddhista szerzeteseiig.
A Világok arca: Baraka nem példa nélküli vállalkozás. Godfrey Reggio (Ron Fricke operatőri segédletével) korábban már forgatott hasonló tematikájú filmet. A Koyanisqatzi - Kizökkent világ, majd később ennek folytatásai szintén csak képek és a zene használatával hívták fel a figyelmet a civilizáció árnyoldalaira, az önpusztításra. De míg ez(ek) inkább tekinthetők egy harcos, Greenpeace-aktivista kiáltványnak, addig a Baraka szellemisége meditatívabb, lágyabb, hűen a szufizmus (mondhatnék taoizmust, vagy zen-buddhizmust is) szelleméhez.
A másfél órás, szavak, és történet nélküli film cseppet sem unalmas. Fricke saját építésű, 70 mm-es filmre (szemben a hagyományos 35 mm-el!) dolgozó kamerája csodálatos képeket rögzít a világ összes tájáról. A zene, Dead Can Dance, Lisa Gerrard, Philip Glass művei igazi utazásra indító hangszőnyegek, lebegős-suhanós hangfolyamok. Nekünk, nézőknek nincs is más dolgunk, mint hátradőlni a kényelmes székben, kinyitni tudatunkat és hagyni, áramoljon belénk a baraka. Mert az jó...
