Már a stáblista pazar felhozatalát szemlélve – Gwyneth Paltrow, Matt Damon, Laurence Fishburn, Kate Winslet, Jude Law - gyaníthattam volna, de mikor beleütközött a tekintetem a rendező nevébe, már el sem csodálkoztam, ki miatt vállaltak többnyire epizódszerepet Hollywood nagyágyúi. Steven Soderbergh az, akinek a hívószavára egybegyűltek, hogy Fertőzés című filmjében játszanak el egy – egyelőre még csak – rendezői sötét látomást.

Soderbergh szabálytalanságai, különös filmes kanyarjai ellenére is, ha nem éppen e miatt, nagy kedvenc nálam. Az álomgyári mainstream tagja mintha folyton azzal próbálkozna, hogyan lehetne időnként kibújni az unalomig ismert sztereotípiák uniformisából és némi eredetiséggel megtölteni az elkoptatott szólamokat. Értelem és élvezet, művészfilm és szórakoztatás nehezen megvalósítható kettőse lebeg a szeme előtt.

Több, kevesebb sikerrel sikerül is neki. A több esetével találkozhatunk az első igazán nagy sikerű filmjében a Szex, hazugság, video-ban, de a Traffic-ban is feltesz néhány kényelmetlen kérdést az amerikai életformáról és rendszerről. Az Erin Brockovich-Zűrös természet-ben egy megtörtént esettel illusztrálja, az Államokban még mindig minden lehetséges, akár győzhet az igazság is. A kevesebben az Ocean’s trilógiát értem, amellyel inkább a filmiparnak tett szívességet mintsem a filmművészetnek.

Még ha van is fiaskó, de az egyre világosabb, hogy Soderbergh rendezői habitusához a dokumentarista megközelítés áll a legközelebb, mert egyszerre rendelkezik oknyomozói hajlammal, valamint a társadalmi problémák és személyes konfliktusok iránt is érzékeny. No, és persze a szórakoztató történetmesélés sem áll távol tőle.

A Fertőzés egy felemásra sikeredett alkotás ebből a szempontból. A történet ismerős lehet a korábbi Vírus című filmből, miszerint egy agresszív vírusfertőzés rövid idő alatt globális egészségügyi katasztrófához vezet, de a kórt végül sikerül legyőzni. A rendezőt nem is annyira ez érdekli, vagy legalább ugyanennyire igyekszik leírni opuszában a lehetséges "társadalmi mellékhatásokat" is. Valamint a mesélés módját teszi izgalmassá, és nem annyira a történéseket.

In medias res kezdéssel él, amely során a szép Gwyneth Palthrow láthatjuk premier plánban a megbetegedés komoly első tüneteivel arcán. Az azonnali exponálással így sokkal inkább "tapad" a történet, mint a fentről aláereszkedő kamera komótos rávezetésével. Innentől a rendező két ellentétes irányú történetet mozgat. Előre kutat az ellenszérum után, visszafelé pedig a fertőzést kiváltó pillanatot nyomozza. Ez a kétpólusú mozgás jót tesz a dramaturgiának, végig az érdekesség feszültsége alatt tartja a sztorit, amit nagyban segít a kiváló zenei aláfestés is.

Majd a látszólag hangsúlytalan szálak erősödnek fel. Hogyan és miért használja fel és ki a fertőzés okozta rémületet és káoszt az internetes „kalóz”, aki részigazságokkal manipulál? Miért vannak egyenlők és egyenlőbbek, ha életbevágó információk vagy akár a szérum eljuttatásáról van szó? Dilemmák sora, amelyek elegánsan és valójában csak a felszínt karistolva jelennek meg, ami viszont az egész filmre jellemző.

A vírus metaforikus jelentése is kiolvasható ebből a vízióból. A társadalom immunrendszerének fontos elemei a szolidaritás, a segítőkészség, így azok gyengülésével, sőt, hiányával a külső rend is megbomlik, és az így kialakult helyzet feltarthatatlanul az eszkalálódás felé tart. Ezekre a tünetekre viszont nincs ellenszérumuk az alkotóknak.

Van egy kis, a WHO-t támogató, propaganda íze is a filmnek. Az Egészségügyi Világszervezetet többen bírálták, hogy túlreagálta a madárinfluenzás helyzetet. A Fertőzést látva, jobb félni.

A rendező a film hőseinek az alakjával és személyes történetükkel is a séma ellen dolgozik. Matt Damon figurája egy mackós külsejű, kertvárosi apuka és csalódott férj, a fotómodellnek sem utolsó Gwyneth Paltrownak jutott a film legsokkolóbb jelenete, de nem azért mert nem mintafeleség. Laurence Fishburne, aki a hivatalos álláspontot képviseli, és igyekszik becsülettel kézben tartani az eseményeket, még ő is elbotlik saját emberi gyengeségében. Kate Winslet is lemarad ebben a gyilkos futamban. Magát a valódi képernyőre blogoló újságíró szerepében Jude Law maga a kisstílű svihákság. Marion Cottillard figurájánál érezni, itt a filmcsillagok jelenléte és az ügy a fontos, nem annyira színészi játék. Azért is ez a kivételes sztárparádé, hogy világos legyen az élet trivialitása, a vírus, a véletlenek kiszámíthatatlanul szerencsétlen kombinációja nem válogat. A kutatóorvos, akit Jennifer Ehle alakít, nemhogy tapsot nem kap a végén, de nem is hajlandó megjelenni a plénum előtt, hogy fogadja az elismeréseket. A rendező tudja, hősök hiányában elmarad a nagy finálé.

Azon persze el lehet töprengeni, hogy amikor már tudják a vírus összetételét, a szerkezetét és a kiinduló országot is miért Gwyneth Paltrow végzetes kézfogása a lényeges? Mi van akkor, ha nincs a közelben térfigyelő kamera? De van, mert ezt a fajta mozit a sztárjai éltetik. Végül is Soderbergh is csak Hollywood köpönyegéből bújt ki.

7/10 pont