Megosztotta a rajongókat és a kritikusokat Sir Ridley Scott legújabb filmje, a Prometheus. A reakció megjósolható volt, hiszen minden idők egyik legmasszívabb kampányát kerítette a gyártó stúdió a mű köré. Ennek ellenére korántsem volt egyértelmű, Sir Ridley a Prometheusszal most visszatér-e a pályafutása legkiemelkedőbb pontjához, a harminchárom évvel ezelőtt készült Alienhez (mely valami földönkívüli hülyeség folytán A nyolcadik utas: a halál magyar címet kapta annak idején), esetleg leporolja és újraindítja az időközben egyre inkább széthullott franchise-t, vagy valami egészen másra készül. Jelesül egy nagy epikus blockbusterre, melytől a mitológia, a filozófia és az ontológia sem áll távol.
Most már tudjuk, hogy tulajdonképpen mindegyik jóslat igaznak bizonyult: a Prometheus afféle mindent bele produkció lett, igazán ambiciózus mozgókép, melyet kifejezetten remekműnek szánt az alkotócsapat, ugyanakkor mégiscsak magában hordozza a hollywoodi divattermékek összes lenyűgöző és bosszantó tulajdonságát, akárcsak a ma már szinte elengedhetetlen sorozatjelleggel együtt járó dramaturgiai zsákutcákat.
Az Alien-széria két legjobb darabja vitán felül a már említett 1979-es Alien és az 1986-as, James Cameron által jegyzett Aliens (A bolygó neve: Halál). Mindkét mű pazar zsánergyakorlat volt, Scott sci-fi környezetbe helyezett thriller-horrort forgatott, Cameron pedig az akció műfaját emelte be a képletbe. A két további, David Fincher- és Jean-Pierre Jeunet-féle folytatás, valamint az azokat követő Alien vs. Predator mozik anyagilag sikeresek voltak ugyan, de a rajongók körében inkább ellenszenvet és csalódottságot keltettek. Nem véletlen, hogy a szupercsapat, Scott és Cameron a 2000-es évek elején közösen tervezett egy ötödik részt, melyben még a mindent túlélő Ripley alakítója, Sigourney Weaver is benne lett volna, de mivel ebből nem lett semmi, a társulat szétszéledt. Egyedül a nem túl szerencsésen öregedő és ezáltal egyre furább filmeket jegyző Sir Ridley maradt a fedélzeten, mire 2009-ben a Fox bejelentette: ha nem is folytatás, de egy úgynevezett prequel, azaz előzményfilm elkészülhet. Ez az 1979-es műben feltűnt Space Jockey, a Nostromo legénysége által egy idegen űrhajó vezetőülésében talált halott pilóta (H. R. Giger hátborzongató alkotása) sorsát taglalja majd. Aztán egymást érték az egymásnak ellentmondó nyilatkozatok: többek közt, hogy a Prometheus mégsem Alien-előzmény lesz, aztán hogy mégis, ráadásul az egész emberiség megszületésének sztoriját meséli majd el. Ez a súlyos mondandó minden bizonnyal a Losttal nevet szerzett Damon Lindelof író fedélzetre lépésének köszönhető, akinek a feladata egyébként a filmterv konszolidálása volt: Scott egy 250 millió dolláros büdzséjű produkcióban gondolkozott, a stúdió meg egy százassal kevesebben. A múlt héten világszerte a mozikba került Prometheus végül csak még jobban felkorbácsolta az indulatokat: vannak, akik remekművet látnak benne, mások egy unalmas és felszínes bombasikert. A hardcore-rajongók mindenesetre joggal megosztottak, hiszen az Alien-mozikat nem azért szerették, mert lételméleti művek voltak, az új csodafilm viszont egészen messzire merészkedik ebben a kérdésben. Az első jelenetben az emberi fajt egy csuhás földönkívüli teremti meg azáltal, hogy a DNS-ét „bejuttatja” a folyamatba –átadja a tüzet, hogy a műben látható űrhajó nevét és az ihlető görög mitológiát is ideidézzük. Igen ám, de később a Tervezők elfordulnak tőlünk – érdekes, pont Jézus születésével körülbelül egy időben –, mintha csak Erich von Däniken írta volna a filmet a paleoasztronautika jegyében. Innen nézve az ókori kultúrák felvirágzása, majd eltűnése is egészen indokoltnak látszik.
A sztori szerint két tudós – Elizabeth Shaw, a hívő és Charlie Holloway, az ateista – ősi földi civilizációk maradványait kutatva felfedezi az idegenekre való utalásokat, sőt egy „meghívót” is találnak. Ezt követően útra kelnek, hogy egy távoli bolygón, az LV–223-on találkozzanak a Tervezőkkel. (Ez nem ugyanaz a bolygó, amely az Alienben szerepelt: az az LV–426-os volt.) Itt aztán sok minden történik, a Tervezők nem olyanok, mint amilyennek képzelték őket, és ezen a ponton a horrorelemek is elkezdenek a felszínre törni.
A dramaturgia pedig kísértetiesen hasonlít az 1979-es filmére: egyértelmű, hogy Shaw, a kemény női karakter és David, az android (Michael Fassbenderé a nagybetűs színészi alakítás) a cselekmény fő intrikusai, és hát a mellékszereplők is szinte ugyanolyan típusok, mint a korábbiak, sőt kísértetiesen ugyanabban a sorrendben haláloznak el, mint a harminchárom évvel ezelőtti mű karakterei. A játékidő előrehaladtával a mű tényleg egyre inkább egy nyári blockbusterre emlékeztet, mivel elsősorban a szemre hat, és a stúdió által diktált, kötelező jelenetek követik benne egymást. A nagy lételméleti felvetések közhelyekre futnak ki, kissé erőltetetten születik meg a kapcsolat az eredeti Alien-univerzummal, a végkifejlet pedig egy tévésorozat-szerű, "nemsokára visszatérünk" stílusú arcátlanságba torkollik. Csak hogy senkinek se legyen kétsége afelől, már tervbe van-e véve a folytatás.
Ahogy Ridley Scottot ismerjük (gondoljunk csak a Szárnyas fejvadász esetére): nemsokára jön majd a Prometheus rendezői változata egy csomó kivágott jelenettel és egy alternatív befejezéssel. Lehet, hogy az tényleg jó film lesz.
