A filmcím játékos szerkezetet és nagyon komor tartalmat, kegyetlen történetet, alig elviselhető képsorokat takar. Az utóbbi évek egyik nagy botrányát keltő francia filmje: cannes-i fesztiválvetítésekor tört ki dühödt tiltakozás és menekülési kedv a premier nézőiből. Dühödt tiltakozás bennem a gyenge színvonal vagy a penetráns mozihazugságok láttán szokott kitörni - vagy inkább füstölve elfojtódni -, Gaspard Noé mozija értékes alkotás, mégis megértem a tiltakozókat és a látványtól megfutamodókat. A Visszafordíthatatlan megnézése (látványa) ritka próbatételnek teszi ki a néző idegrendszerét és erkölcsi érzékét.
Vad szexuális erőszak és bármifajta brutalitás a filmvásznon - ma már nincs ebben semmi különös; az új francia film nagy buzgalommal keresi az erőszak képeit. Hamisra sikeredik közülük jó néhány. Kínos lett a Dugj meg - Baise-moi vagy egy másik, itthon úgyszintén nemsokára látható förtelmesen véres és klinikai erőszakosság-mozi, amelynek címét azért nem akarom elárulni, mert nagyon félresikerült kísérletről van szó. A vállalt durvasággal erőszakra összpontosító új francia filmek némelyike sokkolónak szánt jelenetei ellenére komolytalan önparódiaként hat, rossz és gusztustalan viccnek, amelyen kicsit kényelmetlenül röhincsélt a jobb sorsra érdemes néző. A Titanic-fesztiválnak így is érdeme, hogy makacsul szembesíti velünk ennek az új vonulatnak főbb darabjait. A legutóbbi Titanicon például szerepelt egy fiatal francia alkotó (Grandrieux) filmje, amelyben tehetség mutatkozott, a vad és fékezhetetlen erőszakot formai jegyekkel, kísérleti némafilmbe illő képcsonkításokkal, szinte "képfelszámolással" stilizálta, szublimálta - a közönség tömött sorokban hagyta el a mozit. Egy nem is olyan rég indult botrányokozó, François Ozon utóbbi - sikeres és nemesen stílusos - filmjeivel (A homok alatt; 8 nő) mára nagyon eltávolodott a botrányokozástól. Többféle út vezet tehát a botrány erőszakától.
Gaspard Noé, az Irreversible/Visszafordíthatatlan rendezője is a Titanic-szemléről ismerős a valódi iszonyattól sem riadó hazai nézők előtt. Új filmje nagyon erős alkotás: hogy "jó" vagy "fontos" vagy "maradandó", azt nem merem, nem is tudom megmondani. Gaspard Noé mindenesetre felelősségteli alkotónak bizonyul: a borzalmasság ábrázolatában nála semmi olcsó, semmi gusztustalan léhaság nem fedezhető fel. Az agresszió nála rémületes, kegyetlen: karmazsinvörös és éjfekete színek fulladást hozó hullámzása.
A néző tehetetlen. Kevés filmre emlékszem, amelyben ilyen kiszolgáltatott marad: székéhez szögezve kell néznie - mintegy páholyból a megerőszakolás és halálba rugdosás pokolba hatványozott, időt megállító képeit. A rendező tudja és vállalja a nézői kiszolgáltatottságot: ő sem tudja a választ, az orvosságot az erőszak kérdőjelére. Nem is tanít, nincs benne nevelő célzat, nem akar "tanulságot levonni". Úgy érzem, mégis a határára ért annak, hogy esztétikai minősítést mondhassunk filmjéről. A véresen sötét erőszakot dokumentáris, mozdulatlan, "rejtőzködő" kamera ábrázolja jéghidegen, mintegy "tartózkodva", s átengedve a borzalmat az akaratlanul kukkoló szerepébe kényszerített nézőnek. Szerkezete leleményes: a következményeket és az előzményeket fordított sorrendben meséli el - mint nemrég a Memento nem kevésbé leleményes bűnfilmje.
A Visszafordíthatatlan viszont nem "krimi", nem bűnfilm a "műfaji" értelemben. Akit Monica Bellucci szépsége vonz a moziba, valószínűleg csalódni fog. Nem a gyönyörű színésznőben. A Malenából megismert légies, áttetsző szépség most ugyan nem légiesen, nem áttetszően szép már, hanem érett földi nőként az - csakhogy a Visszafordíthatatlan épp a szépség megsemmisítéséről, minden erkölcsi korlát szétzúzásáról, mélyberontásáról, a szépség, az érték visszavonhatatlan pusztulásáról szól. A film esztétikai értékeit - amelyek nagyon is méltánylandóak volnának - aligha tudjuk méltányolni, mert az esztétikán túlharsog a brutális erőszak erkölcsi megítélésének vágya és kényszere. Görcsből görcsbe robbanóan felerősödnek erkölcsi, sőt zsigeri reakcióink. A rendező hiába munkálja meg tehetséggel, szakmai tudással, sok leleménnyel és fordított időrendben az erőszak előtti és utáni jeleneteket hol boszorkányosan gyors és sistergő képi nyelvvel, hol lírai, csendesebb, intim képalkotással. A film "legbelső magjában" feketén, sikoltva izzó erőszakképsor nem engedi meg, hogy fikciós filmnek, hogy "műalkotásnak" tekintsük. Nem magáról a látott filmről, hanem az emberi brutalitásról, gonoszságról, a féktelen agresszió diadaláról, közös védtelenségünkről töprenghetünk: így ez a felelősen tehetséges rendező, ez a leleményes, szakmailag kiváló, pontos és elviselhetetlen film részben kivonja magát az alól, hogy esztétikai értékeiről szólhassunk.
