Vitézzé válni nagyon nehéz

A János vitéz elbeszélő költemény. Nem dráma. Sok benne a leírás és a narráció, kevés a jól felépített drámai helyzet, amiből kiderülhet a szereplők jelleme és motivációja. Ennek ellenére Vidnyánszky Attila Petőfi Sándor eredeti művét használta a Nemzeti Színház előadásában, amely sok rendezői és dramaturgiai problémát felvet ugyan, de kevés az előadás rájuk adott válasza.

A színpadon egy falusi romantikával átitatott parasztidillt láthatunk pásztorsíppal, vasvillával és egy akkora, gazdagon hímzett subával, hogy szegény János vitéz (Mátray László) az árából kifizethette volna a gazda nyáját kamatostul. Iluska (Zsigmond Emőke) szőke és kék szemű, szépen mozog, miközben a mosást imitálja egy hangulatosan bevilágított színpadon. János vitéz szálfa termetű, délceg legény: mindenki láthatja, Tündérország királyának teremtette a Jóisten. Ebben a már-már túlcsorduló naplementébe rondít bele a Gonosz Mostoha (Szűcs Nelli), fajtájának minden lehetséges attribútumával a söprűn lovaglástól a sántaságig, mint egy szépen megrajzolt mesekönyvben. A látvány lélegzetelállító, jó nézni ezt a sok szépséget (a díszlet és a jelmez Olekszandr Bilozub munkája), de egy idő után felmerül a kérdés: ha ez ennyire szívet melengetően otthonos, miért választják a szereplők mégis Tündérországot végső lakhelyül?

A mélyebb értelmezés hiányosságain kívül akad néhány dramaturgiai probléma, például az elbeszélő szerepének kérdése, amelyre egyszerre több megoldást is láthatunk a színpadon. Legkézenfekvőbb mesélőnek aposztrofálni a 23 főnyi kaposvári és budapesti színészhallgatóból álló kart. Vezetik az előadás fonalát, a nyitóképben leporolják a díszletként szolgáló hatalmas tulipános ládát, amelyből a kardok, pajzsok után maga János vitéz és a Gonosz Mostoha is felbukkan. Emellett a kar jelen van a cselekményben is mint a zsiványok, franciák csoportja vagy épp a falu népe. Ugyanakkor végig a színpadon üldögél három gyerekszereplő is, egy poros mesekönyvből olvasnak fel nekik. Később persze ők is bekerülnek, az egész részévé válnak, az egyikük több jelenetben is János vitézzé alakul. Ám ez a technikai (méretbeli) problémák áthidalásán túl mit akart jelenteni, nem derül ki, mert nem következetesen használja a rendező.

Közben persze peregnek az események, hiszen a történetnek meg kell lennie, fejezetről fejezetre. Láthattunk ötletes és szépen kidolgozott jeleneteket, így a zsiványtanya megjelenítését sok zenével, jó tempóban előadva, és számos látványos technikai elem, így árnyjáték, vetítés is kápráztatja a három óra alatt olykor elfáradó nézőt. De akad több kidolgozatlan jelenet is, mint például a Tündérország kapuját őrző fenevadakkal folytatott csata megjelenítése, amelyben görgős kocsin tolják be a három papundekli medvét, hogy a fővesztett állat a bal járásban tűnjön el a színről. Az óriások és a boszorkányok tanyáján már a modern nagyvárossal szembesül a néző, repülőgépturbinával, magas panelházakkal és elrettentő drum and bass zenével, ami ellenpontozza a nyitóképben cizellálva bemutatott idilli világot. Valószínűleg nehéz lett volna megtalálni Tündérország helyét ebben a kétpólusú koordinátarendszerben, ezért inkább Törőcsik Mari mesél róla felvételről, a sötétben.

Az előadás végig nagyon hangsúlyos eleme a népzene. Egymást váltják a csángó dalok, Lajkó Félix és a Dresch Quartet. A zsiványtanya-jelenethez kifejezetten jól passzol a dorombbal kísért pentaton dallamvilág és az egyre gyorsuló feszes közösségi körtánc, de hogy a francia udvarban milyen megfontolásból szól az autentikus magyar népzene, újabb kérdés maradhat.

A színlap szerint ezt az előadást beavató színháznak szánják, hogy a hősiesség kultusza újra gyökeret verjen az ifjú generáció lelkében. Nos, a célközönség megszólítására kellet volna valami a moralizáláson túl, amihez kapcsolódni tudnak, mert a második felvonásra teljesen elveszítik a fonalat. Nem értik János vitéz kettőződését, az előadás harmadik órájába lépve pedig már a hang és a látvány sem köti le őket.

Vidnyánszky Attila János vitéze egy érdekesen elkészített olvasónapló, amelyen érződik a penzum olykori ötlettelen kínossága, s amelyet jól ellenpontoz a sok fiatal egyetemista frissessége, ironikus humora, kikacsintása a közönségre. Az egész előadás ideje alatt lenyűgöző alázattal tolják az előadás szekerét, még akkor is, ha néha döcög a koreográfia, vagy eltolódik a hangsúly. Ők a produkció igazi főszereplői, akik bátran hozzáteszik Petőfi művéhez azt a pluszt, amivel élő karakterekké válnak a színpadon. Ha másért nem, hát értük érdemes megnézni az előadást, hátha a tömegben találunk néhány mai János vitézt vagy Iluskát.