1968-69 minden bizonnyal a XX.század igen fontos évszámai. Forradalmat sejtető diáklázadások szerte a világon, a prágai tavasz, a virág gyermekei szép, boldog jövőt hallucinálnak, a rock félistenei még nem mártírok, üdítő pezsgés, reménykeltő forrongás mindenütt. 1969-ben indult egy fiatal, pocakosodásra hajlamos német filmes is, akinek filmjeiben perifériára szorult életek, végzetes örvénybe került sorsok, kilátástalanságba beleőrülő, egyszerű kisemberek, pitiáner bűnözők, ausländer vendégmunkások, kurvák és homoszexuálisok tragédiái tűnnek fel. Rainer Werner Fassbinder, mert róla van szó, elképesztő termékenységgel és egy légkalapács erejével szakította fel a nyugati társadalom szőnyegét, feltárva a sok szemetet, amit alásepertek azok, akiknek ez állt érdekében. Vakító, éles fénnyel villantotta fel azt a hátteret, amelyből a 68-as mozgalmak táplálkoztak. Botrányos életvitele, alkohol- és drogproblémái, bátran vállalt biszexualitása ikonná emelte alakját, és okozták korai halálát.
Francois Ozon 1967-ben látta meg a napvilágot, és harminc évvel később mint az egyik leginvenciózusabb, az olyan meredek témákat, mint a vérfertőzés, a voyeurség, az öngyilkosság, a homoszexualitás, legmerészebben ábrázoló fiatal rendező vált ismertté Európában. Nem lehet véletlen, hogy Ozon rálelt Fassbinder szellemi örökére, hasonló érdeklődése törvényszerűen terelte a fiatal franciát a nagy német moralistához. A Vízcseppek a forró kövön Fassbinder egy eddig soha be nem mutatott, és be nem fejezett fiatalkori drámája alapján készült.
A film tulajdonképpen egy négyszereplős melodráma egy idősödő, a dolgokban örömöt már nem találó homoszexuális biztosítási ügynök és egy fiatal, intellektuális, művészetek iránt rajongó, és a barátnőjét épp elhagyó, de a férfi szempontjából még érintetlen fiú együttéléséről, amelyben a kezdeti szerelem lanyhultával egyre inkább előtérbe kerül a két jellem totális különbözősége. Miután újra felbukkan a fiú hamvas és elbűvölő barátnője, valamint a férfi transzszexuális ex-élettárs(nő)je, a fiú tragikusan süllyed alá az események sodrába. De a többiek sorsa sem válik szebbé-jobbá, sejthetjük.
A kora hetvenes évek stíljében berendezett lakás, a mohazöld szkájfotelek, a süppedős szőnyegek, a mosógépnyi hifitorony, a műbőr kanapék tökéletes díszletei a már csak enni, inni, kíméletlenül kefélni képes kiégett és elsivárult férfi és a szerelemre vágyó, érzékeny fiú kettősének. A végig belsőben játszódó film erősen fojtott légkörében a fiú szorongása nőttön nő, átragad a nézőre, ne várjunk feloldozást, mert nincs. A szép és a szörnyeteg meséjének e variációjában a szörnyeteg felfalja a szépséget, majd csontjait kiköpi, és szenvtelenül átlép hullája felett.
A négy kitűnő színész alakításának elképesztő hitelessége is hozzájárul Fassbinder világának tökéletes interpretációjához, de Francois Ozon is sikerrel kerüli azokat a közhelyes kliséket, amelyekkel másutt a meleg kapcsolatokat szokás ábrázolni. Nem szeretni való bohócokat, nem egzotikus extravaganzákat látunk, hanem érző és nem érző, jó és rossz, átlagos, egyszerű embereket, akik sorsuk fordulását próbálják követni, amíg sikerül. És amikor a dolgok már követhetetlenekké válnak, amikor az irányítás végleg kicsúszik a kezükből, elpárolognak nyomtalanul, mint vízcseppek a forró kövön.
