Ethan Hunt ügynök, mert így hívják Tom Cruise-t ebben a filmben, azzal dolgozik, akivel akar, de teamjéhez kell tartoznia Nyah Hallnak, egy, az 1OO1 éjszakát idéző tolvajnőnek (az egzotikus küllemű angol Thandie Newton megformálásában), el kell érte menni Spanyolországba, szerelem első látásra, de kiderül, hogy az ellenfélnek, Hunt ügynök volt kollégájának, hisz az antagonista is a Cég kötelékéből érkezik, Sean Ambrosenak (Dougray Scott skót színész alakítása) is volt korábban romantikus kötődése a tolvajnőhöz. (Az orosz tudós Rade Serbedjia jugoszláv színész, aki most Sherbedgiának írja magát, de ez mindegy, Hunt társa, a komputerzseni, Ving Rhames a Ponyvaregényből.)
Aztán vissza Ausztráliába, ahol hol az isten háta mögött hadakozni, hol meg Sydneyben, ami egy 2OOO-ben forgalmazott film elég okos marketingfogása, már csak a közelgő olimpiára való tekintettel is. (Tutira adtak engedményt a helyszínbérletre az ottaniak.) A történet vázolásával itt le is állok, hátha valaki meg szeretné nézni a filmet. Csak annyit még, hogy van egy komoly motoroshajsza (az ember nem érti miért nem ülnek át néha jet ski-re), a tolvajnő megigazul, de köszöni, jól van.
A Mission Impossible tévésorozat volt a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején, a kis Tom Cruise lelkes nézője volt, megvette a jogokat és 1996-ban készült az első rész Brian Di Palma rendezésében. Londonban és Prágában forgott, szerepelt benne a John Voight és a Kristin Scott Thomas, kaszált rendesen, látszott, hogy nem lehet megúszni a folytatást.
A folytatásra pedig újra szakembert, a hongkongi John Woo-t kérték fel, aki a távol-keleti városállam gengszterfilmjeinek koronázatlan királya, egy ideje már Hollywoodban van, ahol sokkal nagyobb pénzből sokkal halványabb mozikat fabrikál, de erről már volt szó. Ez a mozi talán azért jött be nekem kicsit jobban, mint a többi amerikai Woo-film, mert itt jobban kellett illeszkedni, egy sorozat részévé válni alázatosan, az ember ilyenkor megengedőbb. Hongkongi elemek így is voltak bőven: a hongkongi rendezők, így John Woo is, az akciójelenetekben rengeteg lassítást alkalmaznak (mióta Hongkongban népszerű lett az 1969-es Sam Packinpah film, a Wild Bunch, azóta), van például egy spanyolországi flamenco jelenet, hibátlan.
A kamera mindig mozog, szerintem, ha John Woo felmenői múlt századi vasútépítő kínai bevándorlók lettek volna Amerikában, és ők építettek volna a Pacific vasutat San Franciscóból az Arizona állambeli Tucsonba, akkoris Johnny szépunoka kétszer annyi fahrtsínt pakolt le, mint amennyit ők a rendesből. És akkor a rengeteg steadycamről, daruzásról, helikopterfahrtról nem is szóltunk.
A vágástechnika is helyén van, ősi kínai trükk szerint épp egy leheletnyit korábban kell elvágni a dolgot, mint hagyományosan, de mindig, ettől aztán pörög a cucc rendesen. A lóverseny motívum is nagyon hongkongi. Van egy yakuza - büntetés is, ha nem is autentikusan, egyik emberének szivarvágóval lenyesi a kisujjcsücskét a Főgonosz - de ez ugye már nem Hongkong, hanem Japán.
Mert amúgy egy globalista kaszagép, amivel nem is volna baj, a baj inkább az ötlettelenség, a karakterek sutasága, az egymáshoz való viszony mélységes primitívsége, amihez hiányzik a mese ártatlansága, a nagy példakép, a James Bond-filmek legrosszabbjaiban is felfedezhető csipetnyi fanyar irónia.
Profi, de trendet nem határoz meg, kultusz nem lesz.
Ez a Woo:2, habzik tőle az ember haja, mint egy régi sampontól.
