A Coen-fivérek klasszikusában, A nagy Lebowskiban a cowboy hacukás idegen mondja, jó érzés tudni, hogy ott van valahol a Töki. Nos, valahogy így vagyok én Woody Allennel. Megnyugtat a tudat, hogy ott van valahol, és filmeket készít.
Allen Európában forgatott filmjei egyaránt megosztják a közönséget és a kritikusokat. Be kell vallanom, én is úgy éreztem, a mester New York nélkül olyan, mint a lángos Balaton nélkül. Lehet érdekes, jól elkészített, mégis hiányzik belőle valami. Ezzel a szorongással ültem be hát a filmre, ami aztán rácáfolt erre, és az aggodalmam fokozatosan szertefoszlott.
Több történetszál fut párhuzamosan, amelyek még csak nem is keresztezik egymást. Hogy mi köti őket össze? Hát Róma. Európa talán legemblematikusabb városa. A szerelem városa. A császárok, a romok, Fellini és a fiatalok városa. Ja, és nem mellesleg mindegyik sztoriban a jól ismert Woody-toposzok körül bonyolódik a cselekmény: szerelem, énkeresés, társadalmi abszurd, művészetek és persze szex. Nincsenek pasta-hegyek és zselézett hajú dzsigolók, sem erkélyről ordítozó Mammák. Nem egy pop-up várostérképet tár elénk a rendező, hanem egy olyan minestrone-val kínál meg minket, amelybe beleaprította az életmű részeit, hozzáadta az apróra vágott történeteket, majd az egészet fölöntötte mindennel, ami számára Róma.
Így kerülnek bele a moziból kifelé tartó párok, akik az érthetetlen film művészi kvalitásain elmélkednek. Ugye emlékszünk Alvy Singer mozis jelenetére az Annie Hallban? És megint csak kialakul a Vikcky Cristina Barcelona szerelmi hármasa, csak éppen most Ellen Page, Jesse Eisenbeg és Greta Gerwig alakítják a magukat keresgélő fiatalokat. De kapunk egy kis emlékeztetőt a neurotikus, megrögzött New York-i Woody-ból is, amikor Jerry feleségével Phyllissel (Judy Davis) ül a repülőn és az légörvénybe kerül. És a vihar. A filmtörténet egyik legemlékezetesebb és legromantikusabb vihara a Manhattanben, amikor Isaac és Mary bemenekülnek egy planetáriumba, szintén megelevenedik egy római fürdő romjai között. És mindehhez jön az önreflexió. Jerry nem bír megbirkózni azzal, hogy nyugdíjasként kell élnie, olyan ez számára, mint a halál…
Rómának szeretettel, és valóban, a kicsi történetek, ha nem is fejtik meg a lét értelmét, tele vannak szeretettel és humorral. Allen tiszteleg Fellini előtt, Penélope Cruz prostiként az olasz filmművészet legismertebb rendezőjének óriás asszonyait idézi. Lepattantságában is tele van élettel. Benigni az átlagpolgár, Leopoldo szerepében, mintha az Amarcordból slisszolt volna át ebbe a filmbe. Fellini a Cabiria végén egy zenekarral ajándékozza meg a szerencsétlen sorsú lányt. Woody Allen is zenekarral zárja a filmjét, a Spanyol lépcsőn felsorakoztatott zenészekkel búcsúzik Rómától.
Ám még mielőtt valaki azt hinné, a semmiből jön egyszer csak elő a zene, annak elárulom, hogy a mozi szerves részét képezi a muzsika, vegyesen a slágerek és az opera. Olyannyira, hogy az egyik szereplőt, Giancarlot egy híres, genovai születésű tenor, Fabio Armiliato alakítja. A sztori szerint Giancarlo, bár Isten áldotta tehetség, mégis csak a zuhany alatt tud énekelni. És akkor jön Jerry, aki már otthon, az USA-ban is szokatlan színpadi ötleteiről volt híres…
A kitűnő szereposztás, a kedves poénok, a kevéssé burkolt társadalomkritika, valamint a jól megírt történetek révén a film üresjáratoktól mentes, remek szórakozást nyújt. És jó volt végre viszontlátni a vásznon Woody Allent, még akkor is, ha a régi, pajkos tekintet, a vibrálás már a múlté.
Woody Allennek még bőven van mondanivalója. Adjatok neki egy várost, és elmeséli!
Értékelés: 8/10
