Már nem hiszem. De régen úgy képzeltem, ha nem figyelek, biztosan életre kelnek a játékaim. Lelkiismeret-furdalásom volt, ha korán keltem, hogy nem tudtak eleget mozogni. Nappal meg vigyáztam, hogy mindegyikkel ugyanannyit játsszak.
A játékok élnek. Játéknak lenni jó, pláne Andy szobájában. Addig, amíg polcra nem teszik őket, a porosodás elkerülhetetlen pillanatáig. Mert megunják, vagy felnőnek körülöttük. Vagy elfeslik a karjuk, mint Woody serifnek, a kedvencnek. Akit Andy emiatt nem visz magával táborozni. Így elrabolja egy játékgyűjtő.
Játékgyűjtőnek lenni viszont rossz. Másképp például nem derült volna ki, hogy ki Woody valójában, és hogy filmsorozat is készült róla az ötvenes években. Hogy a Szputnyik fellövése miatt az űrjátékok kiszorították a piacról. Az se, hogy kuriózumként bámulnák őt örökké egy japán múzeumban, és akár híres is lehetne.
Játéknak lenni azért is jó, mert vannak játék barátaink, játék szerelmeink, akik keresésünkre indulnak. Mindegy, hogy az első részből vagy a másodikból köszönnek-e vissza a figurák. Ráébresztenek így is, úgy is, hogy mennyivel fontosabb a szeretet, mint a híresség. A film nem mond többet, mint az előző, de ennyi pont elég. Több a Barbie, és végre van lézerkard. Buddhista földönkívüliek és önmagával, vagyis a tömeggyártással küzdő csillagharcos.
Tudatják, hogy egy játéknak nem feladata megmenteni a Földet, és létezésének lényege, hogy gyerekek fogdossák és tegyék lassan, de biztosan tönkre.
Játéknak lenni szép, én is lennék, lennék ebben a filmben is, mert a játék szép. Barátok, akár űr-, akár westernjátékok, játszanak egymással, összetartanak, hiszen egy szobához tartoznak.
