zene: Henry Jackman
vezényel: Nick Glennie-Smith
kiadás éve: 2011
kiadó: Sony Classical
játékidő: 60:33

Az Egyesült Államok legnépszerűbb képregényhősei között találjuk meg az X-Men csapat mutánsait, akikhez a jelen állás szerint immár öt mozi köthető. Miután 2006-ban egy tulajdonképpeni trilógia végére pont került Brett Ratner X-filmjével, "Az ellenállás végé"-vel, az egyik legnépszerűbb karakter, Farkas (avagy hazai leánykori nevén: Rozsomák) is kapott egy eredettörténetet, ami sokak számára kilógott az X-univerzumból. Miután a sötét oldal vezetője, Magneto külön filmje meghiúsult, a már korábban is megkeresett Matthew Vaughn, a kultfilmmé avanzsált "Kick/Ass - Ha/Ver" direktora került a képbe. Az ő keze alatt egy nagy ugrással visszakerültünk a kezdetek kezdetéhez, és megtudhattuk, miből lesz a mutáns cserebogár.

A hatvanas években induló, az atomháborúval fenyegető kubai rakétaválságot elismerésre méltóan magába olvasztó történetben Charles Xaviert (James McAvoy) még senki nem X professzorként ismeri, ahogy Erik Lehnserrben (Michael Fassbender), a majdani Magnetóban sem forr a düh a faja kiiktatására törekvő emberek iránt. Erik csakis anyja gyilkosát, Sebastian Shaw-t (Kevin Bacon ismét brillíroz a szokásos rohadék karakterében) akarja elpusztítani, aki mellesleg a hidegháborút szeretné forróvá változtatni a nagyhatalmak egymásnak ugrasztásával...

A két barát, későbbi ellenfél szerepére hibátlan választás volt az egyre népszerűbbé váló McAvoy és Fassbender, hiszen abszolút képesek voltak arra, hogy bő másfél óra alatt, jelentős metamorfózison átesve, Patrick Stewart és Ian McKellen méltó utódai/elődei lehessenek. A jó oldalon felbukkanó vagy ott kezdő, még csak szárnyát próbálgató (némelyik szó szerint is) többi mutáns között viszont nem találunk sok olyat (sem színész, sem karakter tekintetében), akikre később külön mozit lehetne alapozni, hiszen ők csupán ifjoncok, akikről a játékidő ésszerű keretek között tartása miatt nem sokat tudunk meg. Közülük egyedül a majdani Mystique (Jennifer Lawrence - "A hallgatás törvénye") és Bestia (Nicholas Hoult - "Egy fiúról") érdekesebb karakterek, bár utóbbi inkább hajaz egy Grincs-maszkot húzó kék gorillára, holott az ugyanezen karaktert eddig alakító Kelsey Grammernél nem volt ilyen probléma. A túlsó oldalon Azazel (Jason Flemyng), illetve Emma Frost (January Jones) a meghatározóbb alakok. Míg a Hellboy-imitátor, teleportáló vörös lény inkább megjelenése és hatásos belépői miatt izgalmas, addig a Bond-lányokat idéző jéghideg Frost... nos, szintén.

Ugyan a film legtöbb, enyhén szólva is amatőr színvonalú plakátja előzetesen nem sok jót ígért, Vaughn sikeresen fűzte hozzá a maga darabját a többihez. Apró kikacsintásokat helyezett el a történetben az elődökre, és még a valós történelmi eseményeket is sikerrel importálta a moziba. Némileg zavaró viszont, hogy a majdnem családbarát korhatár miatt még akkor sincs egy csepp vér sem, amikor valakinek késsel szúrják át a kezét. És hát a film élvezetéből levon az is valamennyit, hogy a tengeralattjárós csúcspontot már az előzetesben túl sokat mutatják, így nagy meglepetés nem éri az embert. Ám ezen problémák egyike sem a direktoron múlott, ő tökéletesen elvégezte feladatát.

Az eddigi X-zenéken végigtekintve, a közvélekedés John Powell - a trilógia lezárásához született - aláfestését tartja a legjobban sikerültnek, míg az első elágazás, az "X-Men kezdetek: Farkas" alá készült score-t, Harry Gregson-Williams munkáját meg enyhén szólva is összecsapottnak. Henry Jackman utóbbi szerzőnél lényegesen jobbat alkotott, így legalább elmondható, hogy nem csak amiatt érte meg őt felkérni, hogy az első két részt jegyző komponista, Michael Kamen és John Ottman (meg persze Hugh "Farkas" Jackman) után egy újabb "ment/mant" lehessen a csapatban köszönteni.

Powellhez és Gregson-Williamshez hasonlóan, a feltörekvő Henry Jackman is Hans Zimmer közeléből tört ki, akinek több mozijához is (például: "A Karib-tenger kalózai: A világ végén") szerzett kiegészítő zenét. Nem olyan régen tért önálló útra, és ekkor született meg a "Szörnyek az űrlények ellen" és a "Gulliver utazásai" egyaránt feledhető score-ja. Matthew Vaughnnal másodszor dolgozott együtt, ám a "Kick/Ass"-nél még csak egy volt a négy zeneszerző közül. Lássuk, egyedül mire ment... pontosabban két ismeretlen és egy majdnem ismeretlen (Matthew Margeson - "Skyline") kiegészítő zeneszerzővel.

Az biztos, hogy ez lett az X-zenék legpopulárisabb darabja, egy modern hangzású szimfonikus zene. Mivel visszamentünk az időben, az eddigi mozik témáit nem érdemes keresgélni, Jackman egy saját világot hozott létre, ami jól jön majd közvetlen folytatás esetén is. A hamar felpörgő mutánstémát ("First Class") nem érheti panasz, ez az egyik legerősebb darab, amit hallhatunk feszültebben ("Cerebro"), harciasabban ("Let Battle Commence"), valamint a filmbeli csúcsponton kórussal kiegészülve ("Sub Lift"). Belefuthatunk az albumon átlagos, lüktető akciózenékbe is, mint például a "Mobilise for Russia", a "Cold War" vagy a "Rise Up to Rule", és a zúzások közepette felfigyelhetünk a soundtrack egy kiemelkedő pontjára: az "X-Training" egy modern, felkészülős Rocky-zene könnyedebb, nagyzenekari köntösben, torzított elektromos gitárral a középpontban.

Számtalanszor beköszön egy, "a szuperhős ráébred képességeire" hangulatot árasztó motívum (először "Pain and Anger" címen), ami valójában Magneto viszonylag egyszerű, ám jellegzetes témája. Kis túlzással: amikor a filmben a mutánsvezér akár csak megköszörüli a torkát, már fel is csendül a hozzá kapcsolt darab valamelyik variánsa ("Frankenstein's Monster", "Not That Short of Bank", "Coup d'Etat"), ami azért a ló túloldala. A legsikerültebb megközelítést az utolsó track, a "Magneto" tartalmazza, melyet az előtte lévő "X-Men" vége felé felbukkanó, jól eltalált Transformer-hang vezet fel. E remixnek ható szerzemény a stáblista alatt szól, és "óriásmágnes-effektjei" (ezeket például akkor halljuk filmekben, amikor egy külső erő hatására fémtárgyak mozdulnak el) rengeteget hozzátesznek a végeredményhez.

A score-ban sajnos több helyen kiütközik annak hátránya, hogy azonos gyűjtőhelyről érkező komponisták, óhatatlanul vagy szándékosan, de ugyanazon dallamokat vélik legalkalmasabbnak felhasználni bizonyos jeleneteknél. Jackman "Az őrület határán"-hoz szerzett Zimmer-zene egyik tételét dolgozta át többször is ("Rage and Serenity", "Mutant and Proud"), így kívánva magasztos hangulatot kölcsönözni a jeleneteknek (ami egyébként hatásos lehet annál, aki nem ismeri az "eredetit"), míg a "True Colors" párhangos visszatérő gitármoraja teljesen olyan, mint amit a szintén Zimmer-közeli Ramin Djawadi is bevetett "A titánok harcá"-hoz.

Összességében ugyan nem beszélhetünk az év zenéjéről, de a célnak abszolút megfelel, szerepét betöltötte, ráadásul eddig ez a szerző legjobbja. Henry Jackman érezhette, hogy itt már valami érdekesebb dologra lesz szükség, mint amit Gullivernél vagy az űrlényeknél alkotott, és egy kellőképpen modern filmzenét komponált, amit leginkább az első "Vasember", "A titánok harca" vagy a "Transformers" score-ja mellé tudnék elhelyezni a palettán. A szerző tehetségét eddigi szerzeményeiből még nehéz lenne megítélni, viszont továbbra is türelmesnek kell lennünk, mert következő két mozijának főhősei (Micimackó, illetve Csizmás Kandúr) nem kifejezetten olyanok, akik miatt jelentős aláfestés várható a komponistától.