Ha jól emlékszem, az első hős az életemben az unokaöcsém volt, merthogy öklendezés nélkül tudta legyűrni a torkán azt az undorító zöld pépet, a spenótot. Később jöttek az igaziak, a Tenkes kapitánya meg Buga Jakab, Robin Hood, Ivanhoe, és persze Gojko Mitić is, meg a többi hasonló igazságbajnokok. A cseperedő embertársainknak minden bizonnyal igen nagy szüksége van hősökre. A fiúknak példát mutatnak bátorságból, becsületből meg a többi erényből, a lányok pedig első, bár mindörökké elérhetetlen szerelmük tárgyát találják meg bennük. Sokan aztán úgy is maradnak, nem véve tudomást arról a tényről, hogy hősök csak a mesében, illetve a filmvásznon vagy a tévé képernyőjén léteznek. A mai emberpalánták nem tudom, hogy vannak ezzel, biztosan megvan nekik is a követendő. Lara Croft, vagy Songuku, de az is lehet, hogy Micimackó még mindig nyerő. A palettát színesítendő most megjelennek a yamakasik.
A szó maga a zairei jingala nyelvjárásból származik (és nem japán!), jelentése: erős férfi, erős lélekkel és testtel.
A yamakasik heten vannak, de nem gonoszok. Sőt, éppen ellenkezőleg. A mi Óbudánkra megtévesztően emlékeztető párizsi külváros kihívásait, az első sorban az afrikai kontinensről érkezett bevándorlókat sújtó munkanélküliség, a bűnözés és a drog okozta problémákat, próbálják igen egyedi módon leküzdeni. A sokszínű társaság kitalált magának egy furcsa, veszélyes és ízig-vérig városi sportot. A vadmacska ügyességével és az őserdei majmok légtornászmutatványainak lendületével másszák meg Párizs toronyházait, őrületbe kergetve ezzel a rendőrséget, és a francia nyárspolgárságot egyaránt. Mindezt azonban nem betörési szándékkal művelik, magas erkölcsi értékek mozgatják őket, a bátorság, egymás megbecsülése, a bajtársiasság.
A fiatalabb gyerekek példaképei ők, megpróbálják utánozni őket. Ez lesz a súlyosan szívbeteg Djamel veszte, aki fáramászás közben rosszul lesz, azonnali szívátültetés mentheti csak meg az életét. Ehhez azonban 400 000 frankra van szükség, ami Djamel családja számára elérhetetlenül nagy összeg. A yamakasik tudomást szereznek a dologról, és átérezve az ügy súlyát, és saját felelősségüket, döntenek: nekik kell megszerezni a pénzt, akrobatikus ügyességüket kihasználva, először és utoljára megszegve a törvényt. Látogatást tesznek tehát - úgy robinhúdosan - a gazdag párizsi villákban, de csakis a kis Djamel élete érdekében. A végén persze minden jó lesz, ahogyan annak egy mesében lenni kell.
A francia filmguru, Luc Besson, forgatókönyvéből és produceri irányításával készült akciófilm saját műfajában szinte egyedülállóan üde színfolt. Végig iszonyúan pörgős a mozi, jó fejek a yamakasik, számomra ismeretlen fiatal afro-arab színészek játsszák őket egészen elképesztő lendülettel, és szinte légtornászokat megszégyenítő ügyességgel.
A szentimentális sztorit és a didaktikus tanulságot jelen esetben nyugodtan elnézhetjük, hiszen olyan dolgokról mer szólni a film, amik manapság nem számítanak a divatos témák közé. A társadalmi szolidaritás szükségessége, mondj nemet a drogokra, tiszteld a másságot és a hasonló szlogeneket manapság a politikusok szájából halljuk, pedig ezek valóban súlyos, és mindenkit érintő problémákat jeleznek. Felejtsük el a politikusokat végre, törődjünk mi magunk a saját dolgunkkal, ehhez nyújt alternatív és szimpatikus segítséget a film.
Különben is, az adrenalin a legjobb kábítószer. Nem kerül pénzbe, a saját szervezetünk termeli, és nem halálos. Élvezetéhez nem kell más, mint figyelem, fegyelem és bátorság. Olyan nagy dolgok ezek? Meg az egymásra figyelés, egymás önzetlen segítése, a becsület?
