Zac Efron élete és halála

Ülök a Charlie St. Cloud élete és halála című filmen, amely saját meghatározása szerint romantikus dráma, és már a tizenötödik perc környékén úgy érzem, mégiscsak A karate kölyköt kellett volna választanom.

Akkor nosztalgiával gondolhatnék a nyolcvanas évek nagy csápolós korszakára, amikor férfi , nő, gyerek egyaránt kungfuval kelt és kungfuval feküdt. De nem. Valami azt súgta, hogy adjak Zac Efronnak egy esélyt, még akkor is, ha a dráma és Zac Efron kábé úgy passzolnak egymáshoz, mint doni kozákokhoz a balettóra.

Persze, értem én, hogy eljött az ideje annak, hogy ez a jól fésült, galambtekintetű fiatalember lerázza végre magáról a High School Musical nevű átkot, és megmutassa magát valamilyen filmszerű produktumban. Hogy végre bizonyíthassa, nem csupán édesdeden ugrabugráló fiúcska ő, hanem hús-vér színész. Vagy valami ahhoz hasonló. Csakhogy Burr Stears rendező úgy képzeli a drámát, hogy minél többször fakad sírva valaki, annál mélyebbre jutunk az emberi lélek rejtelmeiben, miközben igyekszik filmjébe egységnyi idő alatt a legtöbb naplementét belepréselni. Naplemente és sírás ? ez az alkotás két fő dramaturgiai szervezőereje, mintha legalábbis egy dél-amerikai szappanopera előkészítőjén járnánk.

Történik ugyanis, hogy az egyetem és az élet ellőtt álló szépreményű Charlie St. Cloud, aki mindenféle vitorlásversenyt megnyert már a környéken, autóbalesetben elveszti az öcscsét. A trauma miatt kisiklik az élete, hagyja maga mellett elfutni az életet, beleragad önnön bánatába. A film elvileg az eltéphetetlen és eltéphető szálakról mesélne, arról, hogy az élet egyszeri adomány, és bizony ki kell használni minden lehetőséget, ha életnek akarjuk nevezni a saját életünket, és nem puszta vegetálásnak. A nem túl mélyenszántó gondolatokat ? enyhe vigasz ? legalább nem túl mélyenszántó módon adják elő, moralizálgatás helyett inkább a giccs univerzális nyelvéhez folyamodnak. Mely döntés egyenes következménye, hogy a film az utóbbi évek legémelyítőbb képi világával rukkol elő: lombok között átszűrődő fények, sejtelmes árnyak a temetőben, és az óceán titokzatos tükre, melyeket csak alig zavar meg a gügye párbeszéd.

Efron pedig átsomolyogja, átbőgi magát a filmen, eleget tesz minden instrukciónak, mégsem tudjuk komolyan venni: ő igazából már akkor is énekel, ha épp a messzeséget kutatja merengő szemével. Stears rendezőt pedig nem értem. Nem volt elég az Efronnal korábban forgatott film, a Megint 17 enyhén szólva mérsékelt sikere? Mégis mi alapozhatta meg az újabb munkát? Valami mélyreható, kreatív együttműködés, melynek jeleit sikerült kismirglizni a mostani alkotásból is? Ráadásul Stears a forgatás előtt igazán megnézhette volna A láthatatlan című thrillert, melynek fő motívumait a Charlie St. Cloud élete és halála a maga részéről ügyetlenül koppintja. (Más kérdés, hogy A láthatatlan szintén remake, egyMatsWahl-regényből forgatott svéd alkotás amerikai verziója.) Mert bár az sem volt egy filmtörténeti mérföldkő, némi feszültséget és karcosságot mégiscsak képes volt a vászonra varázsolni, pedig az ottani főszereplő, Justin Chatwin sok tekintetben hasonlít Efronhoz. Nem lennék meglepve, ha ezt a csorbát csak a High School Musical 4., esetleg 5. lenne csak képes kiköszörülni. Melyben lassan eljutnánk a nyugdíjas évekig...