A hatvanéves francia filmrendező, Alain Corneau ("Minden reggel") filmje a belga Amélie Nothomb önéletrajzi regénye alapján íródott, melyben az írónő egy japán nagyvállalatnál szerzett tapasztalatait írja le. Corneau így nyilatkozik a választott téma kapcsán: "Saját élményeim is motiváltak a film elkészítésére. Azt akartam elmondani, hogy miként talál rá valaki az identitására egy szélsőséges helyzetben. Japán misztikus ország, a szó jó értelmében igazi rejtély, az utazás vége. Mi európaiak - kultúránktól függően - különbözőképpen vélekedünk Japánról, amely olyan, mint a tükör, mindenki mást lát benne". Karlovy Vary-ban a legjobb színésznő díját kapta a film főszerepéért Sylvie Testud, aki külsejéből ítélve feltételezhetően koboldoktól és tündérektől származik, s a film kedvéért három hónap alatt ezerháromszáz japán mondatot tanult be a forgatás előtt.
Egy felhőkarcoló hivatali irodái, liftjei és vécéi szolgálnak helyszínül a filmnek, mely időnként komédiába és őrült musicalbe vált. Egy fiatal belga lány, Amélie a főiskola befejezése után úgy dönt, hogy visszatér Japánba, ahol élete első öt évét töltötte. Egyéves szerződést ír alá a tokiói Yumimoto Corporation-nel. Kezdetben tele van energiával és lelkesedéssel. Mikor rájön, hogy főnökei semmilyen munkát nem adnak neki, keres magának. Kávét hord, levelet kézbesít és naptárakat lapoz, mindenkihez van egy kedves szava. Az elszabadult Amélie kezdetben úgy játszik japánt, mint Bolond Pierrot amerikait, a naptártépkedést japán harcművészek mozdulatait utánozva végzi. Az ambiciózus japán főnököknek azonban úgy tűnik, nincs ehhez humorérzékük, s egyre értelmetlenebb és lehetetlenebb munkákkal látják el, melyeket képtelen elvégezni.
Köztudott, hogy a japán munkamorál szigorú alá-fölérendeltségi viszonyt, engedelmességet és alázatot követel, az egyén nem létezik, kérdezni, gondolkodni tilos. Egy ilyen rendszerben egy individualista külföldi hierarchia bomlasztó tevékenykedése tűrhetetlen dolognak számít, főleg, ha ráadásul még japánul beszélni is merészel. Főnökei egyre gyakrabban megalázzák, hogy megtörjék kirívó egyéniségét, s eközben eszükbe sem jut elgondolkozni azon, hogy mindezt faji vagy nemi megkülönböztetés alapján teszik. Amélie a maga módján kulturális háborút vív ellenük a ranglétra legalacsonyabb fokáról. Hamarosan azonban kiderül, lentről is lehet lejjebb zuhanni. Amélie közvetlen főnöknője, Fubuki gondoskodik erről. Eső és Hóvihar a két lány nevének jelentése. Egymás ellen vívott csatározásaik egyben kétféle világszemlélet és kétféle szépség harcát közvetítik. Egy pedáns fasisztoid és egy tökéletlen szabadelvű jellem birkózik egymással. Amélie azonban megtanul mesterként tekinteni az ellenségre anélkül, hogy valójában megtörne.
Hogy mi köze mindehhez a titokzatos kiotói Zen kertnek, melynek közelében Amélie élete első öt évét töltötte? E szokatlan és kedves mozi kulcsa tagadhatatlanul e kérdés körül forog, s végső célja nem más, mint a nézői meditáció. A filmben többször felidézett kert olyan, mint a legszebb japán kertek többsége, melyeket mindössze néhány mohával és zuzmóval benőtt göcsörtös szikla alkot. Létrehozói nem törekednek egy valóságos táj illúziójára. A Zen puritán és a legegyszerűbb dolgokban is kozmikus látomást felfedező szemléletéhez hűen olyan hatást keltenek, mintha emberi kéz alig érintette volna. A tompa és monokróm jellegű színvilág, a hihetetlen egyszerűség tiszta és komoly érzést áraszt. Látszólag ennek semmi köze egy japán nagyvállalat kíméletlen hierarchiájához. Néhányan talán mégis módot találnak majd rá, hogy összekapcsolják a két világot, hogy az események mögött ugyanúgy "meglássák a Tao cél nélküli működését, mint az ég hátterét behálózó faágak szövevényében".
